Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1898
— «többet beszél nekünk, mint a világ minden bölcsei! Elmondja, hogy a gyűlölet hitvallása nem ismer sem Istent, sem hazát, sem királyt, sem felebarátot ! Elmondja, hogy a gyűlölet hitvallása olyan örvény, melynek nincs feneke! Elmondja, hogy a gyűlölet hitvallása az az apocalypticus szörny, a ki nem pihen meg addig, a míg valami rombolni valót talál a földön!» Igen! Ez a fékvesztett szörny, pusztítani vágyó czéltalan dühében, porba zúzza az oltárt, meggyalázni kész a nemzetek legdrágább kincseit s szentségtörő kezével éles gyilkot emel a legtisztább női szívre is, mely a szeretet, a hűség, az áldó könyörület, a mások boldogítását czélzó irgalom és a magába elmerült néma fájdalom érzetén kívül más érzést nem ismert soha ! S lelkének ezek a legnemesebb érzelmei, melyek az ő dicsőséges koronájának megannyi legdrágább és legtündöklőbb tiszta gyöngyei voltak, őt igazán felmagasztosult és felmagasztosító eszményképpé tevék! Eszményképévé a nőnek, ki csak vigaszt, áldást, jótéteményt árasztott mindenfelé! Eszményképévé a hitvesnek, ki királyi férjének súlyos uralkodói és családi gondjai s megpróbáltatásai között, fenkölt lelkű élettársa, istenadta vigasztalója volt! Eszményképévé a nagy királynénak, kinek drága hazánk és nemzetünk iránt való hő szeretete oly gondviselésszerű küldetést volt hivatva teljesíteni! Eszményképévé a szivében igazi magyar nőnek, a ki mindenkor megértette hűséges nemzetének szívdobogását, a ki mindenkor megosztotta örömünket és bánatunkat; hiszen koszorút is tudott vinni elhúnyt nagyjaink ravatalára! Eszményképévé az anyának, ki — a nemzet reményének — egyetlen fiának, valamint számos fejedelmi vérének halálát, roskadozó egészségben is, a hős és a martyr fenséges erejével, a keresztyén lélek hivő megadásával tudta gyászolni!... Oh és ez a tiszta eszménykép, ez a dicső nő, ez a nagy királyné, ez a fenkölt lelkű hitves, ez a felséges anya, ily szörnyű halállal, ily iszonytatos módon fejezi be áldó, áldott földi életét! . .. Mély fájdalomtól lesújtva állunk meg a tőrrel átvert fejedelmi szív iszonyú tragikuma előtt és szent áhítattal kérjük az élet és a halál mindenható Urát, — ki «egyszülött fiát is átengedte a kínhalálnak, hogy annak kihulló véréből támadjon a szeretet, — a felvilágosodás, — az erény vallása», — hogy fordítsa vigasztaló jóra ezt a nagy csapást, mely királyt és nemzetet ily mérhetlenül mély gyászba borított! ... Mi pedig mindnyájan és különösen ti, lelkes tanuló-ifjúság, kik azért gyűltetek a vallás, a tudomány és a hazafiság ez ősi bástyájának falai közé, hogy az igazért, a szépért, jóért és nemesért -— önfeláldozásra készen — lelkesedni tanuljatok, véssük és véssétek szivetek táblájára kitörülh eteti énül ezt a nagy nevet, melyet Klio aranybetűkkel irt fel nemzetünk történetének lapjaira, — véssük és véssétek reá az igaznak, szépnek, jónak és nemesnek, — véssétek reá Erzsébet királyasszonyunknak örök áldással emlegetendő dicső, nagy nevét! Hiszen a magyar a leglovagiasabb nemzet volt mindig s annak kell maradnia szüntelen ! Hiszen az olyan tiszta ideál, mint a milyen megdicsőült királyasszonyunk marad a mi könnytelt szemünk előtt, mindenkor kell, hogy a «Vitam et sangvinem!» dicső korára emlékeztessen vissza bennünket örökké! Oh őrizzük, áldólag őrizzük meg a trón és a haza iránt való törhetlen
