Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1895

14

Ki lomha kézzel nyert kincsén pihen me; Aláhull az, habár felül van is.

Lejárt kora a rozsdás fegyvereknek; Kohóba jut a nyílfogó paizs.

Olvasztó mélyén vajúdó jelennek Üj kor, új eszmék, új világ teremnek S elpusztul, a mi korhadt és hamis.

Aztán hajónknak oly sok tengerésze. Úgy fáj e szó, szívben nem egy velünk. Ha zúgni kezd majd az időknek vésze, Ki most barát, nem lesz-e ellenünk? Kiknek velünk egy volt a lelke, vére, Azokat most gonosz betegség érte, Úgy, hogy reájuk alig ismerünk.

Mert nem ünnepiünk mi pihenő parton, Ez ünnep künn van a nyilt tengeren. Adja ég, hogy a szélcsend soká tartson, De a vihar is bizton megjelen,

És hogy hajónk új ezerig kitartson, Nem segít meg elmúlt ezer a harczon, De megsegít a munkás, bölcs jelen.

Azért azokra, a kik hűk maradtak,

A jövendőben súlyos munka vár;

A ki gyenge, ne maradjon magyarnak, A vész itt még majd zord pusztítva jár. De ha millj ókból csak ezrek maradnak, Igazak ők és győzelmet aratnak, Rájuk a jövő boldogsága vár.

Letűnik a múlt im’ bealkonyulva S fut az idő velünk a sír felé;

De majd ha ránk jön végóránk borúja, Úgy lépjünk a nagy öröklét elé:

Egyik kezünk mutasson rá a múltra, Hogy az utód azt mindig megtanulja, Másikkal intsünk a jövő felé 1