Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1886

Tananyag s íanmód.

Vannak gondos paedagogusaink a tanügy intézői, munkásai sorában, kik nemes gondolatokat s eszméket értékesítenek a nevelés-tanitás terén. Van számtalan ember, ki e téren szakhivatással nem működik ugyan, de mint szülő, testvér, tanuló stb. komoly érdekkel, talán kétségekkel kiséri a nevelés-tanitás munkáját s eredményeit. Mindez érdeklődők elé állításokkal, illetőleg kérdésekkel járulok komoly ügyszeretetből eredő fejtegetésemben. Talán időszerű, nyíltan kilépni az aggodalmakkal, melyeket iskoláink tananyaga és tanmódja idéz fel a nevelés- és tanügy némely szemlélőjében. Időszerű — bár nem háládatos — az is, hogy a tanügy fejleményeit elvi megítélés érje. Quot capita, tot sensus.

Szólnom kell legelőször iskoláink, különösen népoktatási iskoláink tananyagáról. Szemügyre veszem a tananyagnak nem annyira sokféleségét és terjedelmét, mint inkább minőségét Minőség tekintetében mai tananyagunk folyamhoz hasonló, melynek vize majd több mederbe oszlik, majd medret váltogat. A mélyebb medrek egyike a tudomány elmélete, másika a gyakorlati, társadalmi hasznosság; t. i. majd az igazságok és rendszerük logikai értéke, majd az ismeretek gyakorlati alkalmazhatósága irányadó a tanításban. Ezekbe ömlik a ta anyag nép- és középiskoláinkban, t. i. majd az elméletet, majd a gyakorlati igényeket szolgálja.

És e két meder, a tananyagnak e kétféle szolgálata nem is volna rósz, ha a növendék javának elegendő tápot, biztosítékot nyújtana. Sajátságosán viszás a paedagogikai elvek sorsa. A 19-ik század végén végre valahára csillámlani kezd azon elv, hogy a nevelési törvények magából a növendék természetéből mentendők, és hogy a növendék képességeihez, hajlamához alkalmazkodnia kell a nevelőnek. Ámde ez elvek édes testvéxm száműzetésben él: hiszen a nevelés czélja is a növendékbe helyezendő! Édes testvérek fére- értésből meg nem férnek együtt!? Már akárhogy csűrjük-csavarjuk, a helyes czél egoistikus, t. i. a növendék egoistikus érdekéből fejtendő ki. A történelmi idők folyamában minden ember egyéni boldogsága szolgálatában gondolkodott, érzett s cselekedett, helyesen vagy helytelenül felfogott boldogsága szolgálatában. Boldogságra törekedett még az is, aki „önmegtagadással“ szenvedett meggyőződéséért, mert e meggyőződésben s önmegtagadásban lelte boldogságát. Egyéni boldogság a legfőbb nevelési czél. Emberi méltóságomnál s jogomnál fogva tiltakozom is azon nevelés ellen, mely egyéni javamat nem munkálja vagy mellékesnek tekinti.

I