Kerületi evangélikus collegium, Eperjes, 1884
. 8 Szent hivatás tehát az, mely itt minden egyes magyar ifjúra vár, előkészülni, hogy egykor megtisztelhesse, tiszteltté tehesse saját édes anyját, hazáját. S ez ősi fötanintézetnek az is egyik régi büszkesége, hogy a külföld kincseit értékesíteni, a külföld által felfedezett, kivívott tudományos vívmányokat assimilálni, elsajátítani tanított. íme tehát itt az alkalom a humanistikus ismereteknek, a vallástudománynak, a jognak s a neveléstudománynak, a gymnasiumban, a theolo- gíában, a jogakadémiában s a tanítóképző intézetben való szorgalmas önképzés, tanulás, lelkiismeretes munka által való magyarrá tételére, s így a közreműködésre, hogy ama fényes palota, a magyar tudományosság palotája, minél fényesebbnek épüljön! III. De ehhez akarat, szilárd akarat kell! A szilárd akarat pedig csak jellemes emberek sajátja! S azért a harmadik, amit itt szereznetek kell, kedves ifjak! s a mire tisztelt tanáraitok szent lelkesedéssel fognak vezérelni, a magyar jellem. Miért mondom a magyar jellem? Azért, mert az nemes érzelmekért hévül, világosan szeret látni s szilárd szokott lenni! Valóban, majdnem úgy tűnik fel nekem, hogy felesleges dolgot mívelek, midőn erről hosszasabban szólok, midőn elégnek látszanék nekem azt mondani, mivel ez intézet nemzeti hősöket nevelt, tekintsétek ez ősi főtanintézet régi s legközelebbi múltját s vájjon azon férfiúnak képe, ki egykor itt fejlődött s kitől egykor e Collegium is a „Collegium Tökölianum“ nevet nyerte volt, s azoknak képe, kik most az ország sorsát intézték és intézik, a magyar országgyűlés nem egy elnökének képviselőjének, a magyar digni- táriusok, tisztviselők, sőt a magyar honvédelem kitűnő bajnokainak képe, nem arra látszik-e inteni, felhívni, figyelmeztetni? Egy intézet, mely egykor s most is egy ország nagy múltú s tisztes jellemű felekezetének főbüszkesége volt s most is az, melyről idegen és vérünkből való vér, a távol külföld szülötte épen úgy, mint hazánk, történetünk ujabbkori nagyságai elismeréssel szólották és szólanak: vájjon már magában véve is nem hív-e fel arra, hogy ez intézethez, mint annak kisebb-nagyobb tagjai, jellemileg is méltók igyekezzünk lenni? Egykor azt mondá az Úr Mózesnek: „Megállj! a told, a melyen most állasz, szent told!“ S ez intézet múltja, jelene nem azt kiáltja-e mindenkinek, a ki csak tagja, valahányszor olyasmit akarna elkövetni, a mi, mint mondani szokás, jellembevágó dolog: megállj! mint a Collegium tagjának, neked nem szabad így cselekedned. Ámde az igazi jellem, a szilárd magyar jellem, nemcsak ilyen negativ természetű kötelességeket róv az emberre, nemcsak azt mondja: ne tedd ezt! hagyd ezt! ámbár már ez is végtelenül fontos és sokkal nagyobb horderejű, mintsem milyennek első pillanatra látszik, mert hiszen ez szoktat az önzetlenségre, a türelemre, a lemondásra való képességre, a melyeknek pedig oly végtelen becse van a jellemképzés szempontjából; hanem positiv kötelességeket is róv reánk, azt is mondja, hogy: tedd ezt! küzdj ! haladj ! hass! alkoss! gyarapíts ! S a ki igazi, szilárd, nemes jellemet akar magában kifejleszteni, az korán kezdje meg leküzdeni nem nemes érzelmeit, legyőzni önmagában az önzést, haladni a jobam
