Ker. evangélikus collegium, Eperjes, 1882
8 hatlao, szellemi, mennyei, melynek külső ápoló intézményekre van szüksége, milyenek: az egyházak, templomok, iskolák, hogy bennük amannak tisztasága híven megőriztessék és gyümölcsözően terjesztessék. Aki tehát a vallásnak ezen, mintegy külső mezét, anyagi szükségleteiben segíti, szolgálatkész hivatal-viselésével támogatja, lelkesült keresztény élete által szentesíti, dicsőíti, az a legszebb példáját mutatta annak, hogy vallását, melynek igaz híve, meggyőződésből teljes odaadással szereti, hogy tetteivel és életével teljesíti Pál apostol ama szép intését: „Mindenekkel jót tegyünk, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédivel.“ (Galat. VI. 10). A keresztény egyházszeretetnek ily nemes tettei már életünkben embertársaink elismerő hálájának legékesebb virágait tűzik halántékunkra, melyeknek szépsége soha el nem hervad, — ha minden önző dicsvágytól ment, tiszta szeretet sugallatából folytak tetteink, mert az igazán nagy szellemek törekvéseinek czélja korántsem az, „hogy a világ előttük meghajoljon, s hódolatát lábaik elé rakja le“; hanem, hogy életük és munkájuk hitsorsosaikra, nemzetükre áldásthozó legyen. Ügy tűnnek ők fel előttünk, mint ritka egyéniségek, mint az emberiség büszkeségei s jóltevői; munkájokat dicső eredmény követi, melyre hálás kegyelettel gondol még a késő nemzedék is. A vallás, az egyház körűi érdemeket szerzett férfiak emlékezete, mint fénylő példa, szüli keblünkben másodszor ama szent érzelmet, amely úgy egyeseket, mint egész népeket nagy tettekre készt, s amely évekig, sőt a sírig tart: — az át meleg ült lelkesedést. A halhatatlan dicsőségnek vágya már a legrégibb idők óta mint a szívhódító erényeknek és világrendítő tetteknek leghathatósabb ösztöne ismeretes, amely minden téren csodák véghezvitelére ragadta az egyeseket. De váljon lehet-e szentebb valami az emberi kebelben az ihletett vallásos lelkesedésnél ? A vallás terén szerzett érdemek az ember méltóságának fő büszkeségét, a lelket, annak kiművelését és az örök üdv elérését tűzik ki czéljokul. Számos téren az érdemek szerzéséhez a legtöbb embernek sem tehetsége, sem hivatása: — a vallás terén az érdem útja mindenkinek nyitva áll nem- és rangkülönbség nélkül; sőt gyakran épen azt tapasztaljuk, hogy a világi állásúak még nagyobb érdemeket szereztek, nagyobb áldozatokat hoztak az egyház- és nevelés oltárára, mint az egyháziak. S kérdem, kit emleget halála után az emberiség nagyobb tisztelet- és kegyelettel : váljon azokat, a kik vérontással, városok, országok feldúlásával szereztek dicsőséget, — avagy azokat, kik az isten-országának, az erény- és humanismus áldásainak terjesztése által boldogították a halandó nemet? Könnyű erre a felelet! . . . annál is inkább, mert ezen érdemek nem fogadnak s nem is fogadhatnak e földön jutalmat, ők a hitnek és emberszeretetnek tiszta forrásából, ők a nemes lelkesedésből fakadnak; s gyakorlójuknak épen azért legmaradandóbb, legdicsőbb emléket szereznek! Mert a megfizetett érdem nem érdem, csak kötelesség, — több — tartozás! Minél tisztább, minél önzetlenebb tehát valamely érdem, annál fényesebb, annál dicsőbb annak emléke! Ily tiszták és önzetlenek a köztünk ünnepelt megboldogultnak érdemei, s a most mondott igazságokat, benne mintegy megtestesítve találjuk. Mi tartozunk iránta a leghálásabb tisztelet- és kegyelettel, aki irántunk, ezen ős
