Evangélikus ker. collegium, Eperjes, 1879
10 sem hozott létre; folyománya volt ez az emberi haladás azon természetes irányzatának, mely az egyes eszme- és életköröket annál belterjesebben műveli és alakítja meg, minél inkább sikerült azokat az eredeti egyetemességből különválasztania. De Machiavelli, kit e megkülönböztetés érdeme megillet, — egyrészt egyéni hajlama és lángoló becsvágyától sarkalva, másrészt egy forradalmi kor áramlatától elragadva s leginkább azért, mert politikai terveiben mélyebb gondolkozást fordított az eszközökre mint a célokra,') •— egyoldalú túlzás által odáig ment, hogy „a morált a politikával merev ellentétbe helyezte s ezáltal az emberi társadalomban az erkölcsi jónak hatalmát gyöngítette, a fejedelmek uralomvágyát hevesen fölizgatta s a politikai praxist alapjában megrontotta.“2) Ez a fölvetett kérdés fejlődésének rövid története’, lássuk már most a kérdést magát dogmatice formulázva. II. Az erkölcstan, morális, ethilca, — értve alatta az emberi természetből folyó s az emberi ész által felismerhető, tehát tisztán bölcseleti erkölcsszabványokat, nem valamely tételes vallástörvényeket : — az erkölcsi jóról és az embernek belőle folyó kötelességeiről szóló tan;3) nevezhetjük az emberi életbölcseség tudományának is, mely az emberi cselekvények valódi becse s céljáról szól;4) az erkölcsi törvény az ember belső akarati szabadságának szabálya, ellentétben a jogtörvénynyel, mely a külső szabadságnak nem csak szabálya, hanem feltétele, létesítője;5) !) Lásd Macaulay id. értekezését 51. 1. 2) Lásd Bluntschli Lehre III. id. helyén. 3) Lásd Schilling-Werner Bölcseleti jogtudomány 12. §. A jó fogalmát igy határozza meg Carriére: „Das Gute ist seinem Begriffe nach das Seinsollende und das Beglückende zugleich.“ (Die sittliche Weltordnung. 220. 1.) 4) Lásd Fries J. Fr. Handb. d. praktischen Philosophie, I. Theil Ethik. 5. §.; hasonlóan határozza meg fogalmát Vandrák A. Bölcsészeti erkölcstan. 4. §. 5) Lásd Fauler Tin. Észjogi előtan. 23. §. — Thomasius, kit a jog és erkölcs tudományos különválasztásának érdeme megillet, az erkölcsi jóról általán szóló erkölcstant vagy tágabb értelmű természetjogot három részre osztá: ethikára, melynek tárgya a „honestum“, alapelve: „Quod vis, ut alii sibi faciant, tu et tibi facias,“ — politikára, melynek tárgya a „decorum“, alapelve : „Quod vis ut alii tibi faciant, tu et ipsis facias,“ — és jogtanra, melynek tárgya a „justum“, alapelve: „Quod tibi non vis fieri, alteri ne feceris;“ (Fundamenta juris naturae et gentium etc. I. 6. §.) — Kant szerint az ész kategorikus imperativusa, mely az erkölcsiség legfőbb törvényét képezi, ez : „cselekedjél úgy, hogy a te akaratod szabálya mindenkor egyúttal az általános törvényhozás elvéül szolgáljon;“ ezen alapul ez ész kettős törvényhozásához képest az erénytörvény úgymint a jogtörvény; az utóbbi a külső szabadság szabálya s csak a külcselekvények törvényszerűségét követeli ; az erény- törvény ellenben a belső szabadság törvénye, a külcselekmény belső indokára is vonatkozik s a kötelem teljesítését tisztán kötelességszerü érzelemből követeli; az erkölcs körébe csak oly célok tartozhatnak, melyek egyúttal kötelességet képeznek (saját tökélyünk — embertái'sainlc boldogsága); „az Ethika a tiszta gyakorlati ész céljainak rendszere.“ Lásd Metaphys. Anfangsgründe d. liechts- u. d. Tugendlehre; II. 224 s köv. 1,; lásd még Werner id. müvének 99. s köv. 1.
