Evangélikus ker. collegium, Eperjes, 1879
7 Midőn a classikai ókor társadalma bensejében elkorliadva hanyatlásnak indult, a gondviselés idegen, nyers, de erőteljes és romlatlan népfajokat árasztott Európára, melyek romba döntötték az antik civilisatiót, de egy egészségesebb uj fejlődés csiráit hozták magukkal. Midőn a középkori állam és társadalom is intézményeinek szükkeblüsége, a közszellem hiánya s az egyházi hatalom túlsúlya által a felbomlás pontjára jutott, Európának most bekövetkezett második nagy átalakulási korszaka egészen különböző lön a népvándorlástól: a regenerátió magából a már elhaltnak látszott társadalomból indul ki, minden idegen népelem, majdnem minden külső lökés hozzájárulása nélkül, s a mi legsa- játszerübb: az erjedés ezen processusában az élesztőt ugyanazon óvilágnak megőrzött szellemi kincsei képezik, a mely egy évezreddel előbb a barbár harcosok kardcsapásai alatt összeomlott.') A renaissance legfényesebb hirdetője a szellem halhatatlan uralmának az anyagi világ felett. Ezen kor forradalmi szelleme semmit sem hagyott érintetlenül; tekintsünk az emberi élet és működés bármely körének történetére, a 14—16. század mindenütt úgy szerepel, mint az újjászületés korszaka. A jog és politika terén végbement renaissance azért is legnevezetesebb, mert a legnagyobb ellentéteket tünteti föl: szabadelvű haladás egyfelől s az egyházi autoritástól a világihoz, a római imperium traditióihoz való áttérés másfelől; a középkorban annyira zárkózó nemzetek a humanismus jelszava alatt nemzet- családdá, államrendszerré egyesülnek,’ a belharcokat államkötések s a külpolitika sakkvonásai váltják föl, — de nemzetközi érdekek címén az állam java ép oly gyakran áldoztatik fel dynastiai aspirálóknak, mint azelőtt a belnyugalom a hűbéri magánharcnak. A középkori rendi uralom összeroskad, helyébe a városok növekvő fontossága által a liberálisabb polgári elem suprematiája kezd emelkedni, de amannak bukását, emennek fölemelkedését s mindkettő küzdelmét a fejedelmi hatalom használja fel arra, hogy a római állameszméket fölelevenitve, absolut uralmat alapítson, ezáltal is öntudatlanul egy távoli célt mozdítva elő: egyenlő ellenhatást szülve a társadalom minden osztályaiban, s ezáltal tömörítve, összeolvasztva a szétzüllött nemzetet, hogy két századdal később elég erős legyen a zsarnoki uralom jármát összetörni. Ily korban, ily viszonyok között a fejedelmi uralomnak arra, hogy az aristokratiát megszégyenítse, a középosztályt elvakitsa s J) Lásd Weber Allgemeine Weltgeschichte. 9 köt. V., YI,
