Evangélikus ker. collegium, Eperjes, 1879
24 tan az egyén életcéljaúl az ideális erkölcsi tökélyt jelölheti meg, s várakozásait odáig fokozhatja, az állam azonban kénytelen igényeit a tömeg tényleges tehetségei és fogyatkozásai vonaláig mérsékelni s kényszermértékét a többség átlagos erkölcsi minőségénél magasabbra nem szabhatja. Jól mondja Bluntschli: „Der Priester mag den Gläubigen ermahnen wie er sein soll, der Staatsmann muss die Menschen nehmen, wie sie sind.“ ') A történet tanúsítja, hogy azon relatív erkölcsi átlagmérték, melyet az államéletben alkalmazhatunk, — s mely a korviszonyok, a nép műveltsége és gondolkodásmódja szerint változhatik, — a civilisátió haladtával lassan bár, de mégis észrevehetőleg emelkedik, s hogy a mily mértékben terjed az államélet vezényletében való részvétel köre, a mily mértékben rendeltetik alá a politikai befolyás a nyilvánosság ellenőrzetének, a mily mértékben tisztul és terjed továbbá az államélet természetének ismerete, saját egyéni céljaink és a közület rendeltetésének helyes felfogása: oly mértékben nemesből és tökélyesbedik az államélet erkölcsi tekintetben is. Vessünk csak egy pillantást a háborúk toi'ténetére s hasonlítsuk össze azon vadságot és kegyetlenséget, melyet még a müveit görögök és rómaiak, melyet még „a szeretetreméltó Nagy Sándor és a nagylelkű Julius Caesar“ is hadakozásukban a fegyvertelenek, nők és gyermekek iránt, valamint az ellenség vagyonának feldúlásában tanúsítottak, a mai művelt nemzetek magatartásával a harcban s azon jótékony hatásokkal, melyeket a nemzetközi egyezmények e téren már is felmutathatnak! Az ókor népeinél nem sokkal szelidebb erkölcsűnek bizonyult a középkori kereszténység az eretnekek üldözésében; a római pápák nem egyszer hirdették azon megvetendő elvet, miszerint hitetlenekkel szemben sem hűség, sem hit nem kötelez, hogy az eretnekeknek adott szó, — még az eskü is, — bűn terhe nélkül megszeghető. A renaissance kora azon folyton ingadozó és bizonytalan átmeneti viszonyok hatása alatt állva, melyeknek erkölcstelenitő befolyását máris feltüntettem, mindig forrongva és meg nem állapodva, különösen alkalmas volt az államélet erkölcstelenségét, a csalás, árulás és hitszegés egész rendszerét kifejleszteni, melynek kedvenctere az akkor még egészen új, de bűnökben máris utolérhetetlen diplomatiai praxis, szintere pedig különösen Itália volt. Macaulay remekül jellemzi az ezen korbeli olasz állam’) Politik, idézett helyén.
