Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 39. kötet (297-300/a. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 39. (Budapest, 1909)
Messinger Simon: A csődönkívüli kényszeregyezség intézménye [299., 1909]
Tisztelt Teljes-ülés! A 12 táblás törvény bámulatos egyszerűségű felosztási eljárásától: »in partes secanto« egészen a mai bonyolódott csődrendszerig nem olyan nagy a távolság, a milyennek látszik. Bizonyos ugyan, hogy a régi Bóma törvényhozója nem jelképileg értette a fizetésképtelen adós feldarabolását, a mi kitűnik abból, hogy szinte előre sejtve bölcs Portia furfangos ítéletét, hozzá teszi: ha pedig többet vagy kevesebbet vágnának, ne bűnhődjenek. (Si plus minusve secuerint, se fraude esto.) A számító római hitelezők azonban bizonyára csak a legritkább esetekben követték betű szerint a kőbe vésett szabályt és ugyanazok, a kik megengedték a vérbosszúnak pénzzel való megváltását, aligha gyakoroltak vérbosszút pénzük elvesztése miatt, hanem rabszolgául adván el a fizetni nem tudó adóst, vérző teteme helyett a vételárt osztották fel maguk között. A mai csődeljárás pedig nem fosztja ugyan meg az adóst sem életétől, sem szabadságától, de megsemmisíti vagyoni létét, kivégzi a vállalatot, melyet munkásságával alapított és fentartott, értékesít egy holt tömeget, melyből a legfőbb értéket kiölte és mindezt miért? Hogy végül felosz- szon egy csekély maradékot, melyet felosztani már alig érdemes. Ha a tényleges eredményeket tekintjük, úgy nem minden jogosultság nélkül állíthatjuk, hogy a csődeljárás csődjével állunk szemben. Az adós tönkretételét befejezi és a hitelező tönkretételét előmozdítja. Valamint Justinianus kora »miserabile auxilium«-nak tekintette a bonorum cessiot, úgy a jelenkor hitelezője »ultima ratio«-nak tekinti a csődöt és ha egy 1718. évi poroszországi rendelet azt mondja, hogy »a csődl* ®21
