Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 37. kötet (284-291. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 37. (Budapest, 1908)
Vavrik Béla: Beszéd Szilágyi Dezső síremlékének leleplezése alkalmából [289., 1908]
fi gának fennköltsége s jog és erkölcsi érzékének mélysége áradtak ki szónoklatából, s felfogásának meglepő gyorsaságával ellenállhatatlan bonczoló tehetsége párosult; de bőven rendelkezésére állottak a humor aranyos szikrái és a gúny aristophanesi nyilai is. Védelemben es támadásban egyaránt nagy, ékesszólása, melyet szabatosság, az érvelés világossága és mesteri logikai szerkezete, valamint formai csin jellemzett, az értelemhez volt intézve, tekintet nélkül a népszerűség olcsó diadalaira, melynek sohasem áldozta fel a szigorú tárgyilagosságot, sőt olykor ragyogó dialektikája is csak annak állott szolgálatában. De Szilágyi Dezső nemcsak erős analytikus, hanem mint minden igazi nagy tehetség, kiváló synthetikus elme is volt, ki a dolgok vizsgálatánál nem maradt csak a szétbontás és részletelemzés szükes korlátái közt, hanem az összefoglaló általános törvények magaslatára emelkedve azokból nyerte Ítélete megbízhatóságának erejét. Nehéz volna meghatározni, hogy a gondviseléstől pazarul reáhalmozott szellemi és lelki tulajdonai közt melyik volt az, mely a többit fölülmúlta, mert bármelyike nyilatkozott meg benne, legyőzni egyik sem látszott a másikat. Azoknak összhangja kölcsönözte egyéniségének azt a vonzerőt, mely őt akaratlanul is mindenütt kisérte s a társaskörök központjává tette. Ezt az összhangot nem zavarhatta meg az a rajta is megvalósult bölcsészeti igazság, hogy az ellentétek törvénye épúgy uralkodik az emberen, mint a természeten ; tapasztalati tény, hogy a legkiválóbb elmék mélyreható ellentéteket egyesítenek magukban. Ha mégis volt lelki tulajdonai közt egy, mely a többit fölülmúlta, az mély és rendíthetetlen jog- és igazságérzete és szeretete volt. Nem az, mely a törvény holt betűihez tapad, hanem mely áthatja az elmét és szivet egyaránt s a nélkül, hogy érezné, arra kényszeríti, hogy az igazságot kövesse, mert máskép cselekedni képtelen. Minden, a mi igazságérzetébe ütközött, viharként háborította fel bensejót; s a keserűséget, mely lelkét ilyenkor elfogta, a bevégzett tények megmásít hatatlansága sem tudta lecsillapítani. Csak azt a jogrendet tartotta egészségesnek, mely erkölcsi alapokon nyugszik s mely nem a külső kényszerben, 262
