Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 16. kötet (143-149. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 16. (Budapest, 1898)
Oláh Gusztáv: Az elmebetegek jogvédelméről. Salgó Jakab felszólalásával [144., 1898]
6 de egyszer mulató társaságba keveredett és berúgott társaival dalolva ment az utczán. Egy közbelépő rendőrrel kötekedni kezdett és letartóztatása elől pedig futásnak eredt. A rendőr utána veti magát, beéri, dulakodni kezd vele, miközben vádlott kést ránt elő, s oly szerencsétlenül szúrja hasba a rendőrt, hogy az sebébe belehalt. Ez alkalommal nem a jótálló hozzátartozókat vonták felelősségre, hanem engem fenyegettek becsukással, a ki csak a szabályok értelmében jártam el. Azt senki sem kérdezte tőlem, hogy valószínű volt-e egy ilyen, közveszélyes tett vagy nem. A valószínűséget teljesen beigazoltnak látta mindenki a tett bekövetkezése által. Ugyanez időben ismét elbocsátottam rövid időre behozatala után egy a törvényszéki orvos által közveszélyesnek mondott elmebeteget. A fejlemények igazolták eljárásomat, mert évek múltak el s az illető ellen azóta semmi panasz sem merült fel. De akkoriban az igazságszolgáltatásnak egy jelentékeny tényezője, előkelő criminal-psycholog, törvényszéki ügyész úgy nyilatkozott, hogy «az még sem járja, hogy a doktor urak így pacz- kázzanak velünk. Először bolondnak mondják a vádlottat s elvonják az igazságszolgáltatás keze alól, aztán kiadják a tébolydából s rá eresztik az emberekre. A felmentett elmebeteg addig tartandó a tébolydában, a míg közveszélyes». De hát mi a közveszélyesség mértéke ? Hiszen téveszméi, vagy elmegyengesége, vagy egyáltalán tetteinek kiszámíthatatlansága folytán minden elmebeteg köz- veszélyes. De sőt — miután a veszély szó implicite csak lehetőséget jelent — a világ minden embere közveszélyes, mert nincs ember, a kinek a jövőben elkövetendő minden tettére nézve a felelősséget valakire rá lehetne hárítani. Erre azon ellenvetés következik, hogy nem kell túlzásba menni, hiszen csak par excellence közveszélyesekről van szó, a kiknél a lehetőség, a valószínűség nagyobb, s ezt megítélni a tébolydái igazgató van hivatva, a ki a követendőkre nézve legjobb belátása szerint intézkedik. De hát ki fogja azt utólag igazolni, hogy ha egy elbocsátott elmegyenge vagy moral-insan egyén valami bűntényt követ el, hogy ez egy csekély valószínűséggel elkövetett bűntett volt? Mivel tudja azt az igazgató 36
