Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 13. kötet (116-123. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 13. (Budapest, 1897)
A holtkézi törvények Magyarországon. A Magyar Jogászegyletben 1896. november 14-én és 21-én folytatott vita [120., 1897]
21 mondás e tulajdonjogi fölvétel érvényessége ellen tudtommal sehol sem emeltetett. A mint a régebben kiadott s még az absolut korból helyszinelési utasítások az eljáró bizottságoknak e tekintetben semminemű korlátozást vagy figyelmeztetést sem írtak elő — hasolóan az újabb utasítás s az eljáró közegek gyakorlata a holtkézi törvényben gyökerező szerzési tilalmat nem vette figyelembe. Az előadottak alapján a boltkézre vonatkozó régi törvényeket a telekkönyvi eljárás több rendbeli postulatumával ellentétben állónak kell állítanom. Az egyházi személyek szerzési képességét akkor — midőn «pro persona sua» szereznek, régibb törvények szintén tilalmazták, de a jogfejlődés által túlhaladott e tilalmat, melyet az 1498 : LV. törvényczikk tartalmazott, a királyi Curia, mint legfőbb itélőszék már 1869. évi szept. 3-án 1506. sz. alatt hozott határozatával megszűntnek jelentette ki, midőn «az egyháziak és szerzetesek ingatlanra vonatkozó szerzési képességét bírói határozatilag megállapította». Az egyházakra és egyházi testületekre, ha törvényesen elismervék, szintén nem tartom a birtokszerzési tilalmat jövőre érvényesítendőnek és alkalmazandónak, sőt inkább, elvileg elismerendőnek tartom szerzési képességüket, mint bármely valláshoz tartozó természeti személynek hasonló jogosultságát e szabad haza határai közt, annak korlátozása csak akkor volna szükséges, ha a vagyonszerzemények által a közgazdasági egyensúly igazán fenyegetve volna. A középkor törvényhozói aggódtak, hogy a nagy hagyományok folytán a fekvő vagyon a családoktól elvonatva, az egyház kezeibe kerül. De az idők ma lényegesen változtak, az egyensúly megzavarásától nem lehet tartani, a megélhetési viszonyok súlyosabbá válván, az örökhagyók hozzátartozóik hátrányára az egyház részére most már oly nagy legatumokat a tapasztalás szerint többé nem tesznek, sem életben oly vagyonértékeket az egyháznak nem adományoznak, mert a szegényügy és közjótékonyság, mely régebben szintén az egyház köréhez tartozott, úgy a tudományosság és irodalom támogatása, mely régebben hasonlókép az egyház terrénuma volt, a jótékony adakozásoknak és hagyományozásoknak most kiváló tárgyait képezik, s azonfelül a naturalgazdálkodás helyébe a tőkegaz113
