Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 3. kötet (28-33. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 3. (Budapest, 1887)
Végh Arthur: Lachaud védőbeszédei [28., 1886]
29 katona létére. «Jó is volna — mondja L. — gyakorolni a hatalmat és menekülni a bírálattól, a felelősségre vonástól. A mikor egy ember, akár a katonai, akár a polgári életben, mások fölé akar helyezkedni, jogos és igazságos, hogy tettei kritika tárgyát képezhessék. Mindent lehet mondani, a mi nem rágalom. Jogom van megmondani, hogy ha roszul cselekedett; jogom van ezt szenvedélyesen, kíméletlenül szemére hányni. A törvény csak azt követeli, hogy a mit mondok, az igaz legyen ...» Nemcsak a franczia szakértőkre, hanem a német táborkar által kiadott hadtörténelmi tanulmányokra is hivatkozik Lachaud, a melyekben ki van mutatva, hogy az egyetlen helyes terv a Ducrot-é volt s hogy Wimpffen okozta a capitulatió rettentő voltát. «Lehetetlen el nem ösmerni, —mondja L.— hogy a capitu- latio az ön müve. A legnagyobb felelősség önt terheli. Ha vannak nagy bűnösök, úgy ön a legnagyobb. A mikor minden el volt veszve, a császár kitűzette a fehér lobogót, de csak azért, hogy ezer meg ezer szegény katona életét megkímélje.» S Wimpffen még abba is bele mert kötni, hogy a császár ezt az ő híre és tudta nélkül rendelte el. Oly kötözködés, hogy undorral fordulunk el az ilyen embertől. Erre mondta Cassagnac: «ön nem egyéb, mint egy vörös nadrágba tévedt zugprókátor.» A szerencsétlenség poharát fenékig kiürítő Hl. Napóleonnak azt is meg kellett aztán érnie, hogy oly támadások után, a minőkkel Wimpffen is illette, a nemzetgyűlés egy tagja, parlamenti enquéte-ben azt merte mondani, hogy III. Napoleon gyáva volt, a mikor ki van mutatva, be van bizonyítva, hogy sept. 2-án Sedánnál, keresve kereste a halált s még az se jutott osztályrészéül, hogy egy golyó találja. Es ezt az embert bántalmazta úton- útfelen Wimpffen tábornok, az a Wimpffen, a ki Sedan-nál nem röstelte kikötni magának, a német főparancsnoktól, hogy ennyi meg ennyi lovat szabadjon magával vinni s vitte is őket menten, Stuttgartba. Nem lehet csodálkozni, hogy a mikor mindezek a dolgok Cassagnac tudomására jutottak, 30 éves forró vére fölpezsdült s attól se kellett tartani, hogy egy szónoknak — még ha az Jules Favre is — prestige-e akkora legyen, hogy rehabilitálja az elbu- kottat s ledöntse azokat, a kik fennen hordhatják fejüket. — Az esküdtszék Cassagnac-ot föl is mentette.
