Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 1. kötet ( 1-12. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 1. (Budapest, 1884)
Neumann Ármin: Az életbiztosítás lényege és jogi természete [3., 1881]
ügyletnek benrejlö alkatrésze, mint egy másik ügyletnek mo- dificatiója és qualificatiója. Még a foenus nauticum is, melyet a sajátképi biztosítási ügyletek alá subsummálni szerettek volna, nem volt más kölcsönnél; igaz, hogy a kölcsönadó pénzét a pecunia trajectitiát koczkáztatta, hogy a magas foenus nauticu- mot elnyerhesse, mégis a veszélyérti szavatosság itt nem egyedüli és nem főtárgya, hanem csupán egy mellékpontja, egy különös qualitása az igénybe vett kölcsönnek. A kölcsönvevő, ha szükségét látta annak, hogy a tengerre bocsátandó vagyont biztosítsa, kénytelen volt mindenekelőtt kölcsönt eszközölni, pecunia trajectitiát fölvenni; ezen kölcsön eszközlése nélkül a biztosításról is le kellett mondania. Ebből látni, hogy a tengeri kölcsön nem annyira a hajózási veszélyek elleni biztosítási igényeknek, mint inkább a tőkepénzesek azon hajlamának, hogy pénzt nagy nyereség kilátása mellett elhelyezzenek, szolgált; választották pedig ezen alakot azon okból, mert más esetekben a kamatláb igen csekély volt, és különben is minden más kölcsönnél kamatobligatiót csak ünnepélyes verbal nyilatkozat által lehetett megállapítani (1. Glück Panel. XXI. k. 157. 1. Savigny Syst. VI. k. 131. 1. és Goldschmid Untersuchungen zu L. 122. §. 1. de V. 0. 61.1.), ellenben a tengeri forgalomban a peregrinusi jog formátlansága kapott lábra. Mások által a római sponsiókra történt utalás. Fölhozatott, hogy a Dig. de V. 0. czímben oly helyekre akadunk, melyek a biztosításra emlékeztetnek; így pl. a tizedik könyvben előfordúl egy stipulatio az esetre, «ha Livius Titius május közepén Olaszországba nem érkezik»; így akadunk továbbá a 38. és 45-ik könyvben az életbiztosításra emlékeztető «postmortem tiliae dare» kitételre; azonban mellőzve azt, hogy ilynemű spon- siók csak egyes elszóld helyeken fordulnak elő, mi sem utal arra, hogy azok különös a biztosítás lényegét involváló fajoknak lehetnének tekinthetők, annál kevésbbé, minthogy a római jog még e kitételt «assecuratio» sem ismeri. Grotius és Pcfendorf és ezek után mások, Livius (Lib. 23. c. 44. Lib. 25. cap. 3.), Sueton (Lib. 5. cap. 18.) és Cicero (Epist. ad famii. II. 17.) munkáinak egynémely helyeiből azon következtetést akarják levonni, hogy a tengeri biztosítás a rómaiaknál önálló ügyletként ismertetett; ezen állítás alaptalansága azonban számos 5
