Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)
1921-05-22 / 21. szám
Előre Képes Folyóirat Columbia asszony csemetéi (ÉLETKÉP.) Az Előre Képes Folyóirat számára irta: RITTENBERG LAJOS. Egy zsúfolt, fülledt földalatti kocsi belseje. Lábujj hegyen ágaskodnak a könyökükkel egymás bordáit furdaló emberek. Mindenki álló helyért verekszik s közben irgalmatlanul, talán kéjelegve is, tapossa az ülő szerencsések frissen fényesitett cipőit s harisnyáit és az azontúl szerényen, sajgóan meghúzódó s remegve pislogó tyúkszemeit. De ők, az ülők, mégis boldog mosollyal leplezik fájdalmukat, hiszen már megszokták s bezzeg nem cserélnék föl helyüket a legjobb színházi támlásszékért sem. A hatalmas könyvujság s egyéb olvasmány médiumok mögül kikandikáló különböző arcokon a fintorgiatásnak, grimaszoknak s eltorzulásnak egész variációja vonul végig, amit azonban minden esetben egy-egy erőltetett mosoly, egy “azért sem fáj”-t tolmácsoló tekintet vált föl. Imitt-amott egy retikül zárjának csattanása jelzi, hogy egyeseknek nem jutott idejük otthon cicomázkodni; itt, ahol az emberek úgyszólván egymás szájába lehelnek s nedves, néha fekélyes leheletükkel fürösztik a közelállókat, — itt fejezik be mindennél fontosabb toalettjüket és igy mintegy álarcba bujtatják az előző napok, sok esetben évek robotjának sorvasztó nyomait, mert rettegve féltik azt a csekély, röpke ifjúságot, amely ébren tartja bennük az életvágyat s amelynek bizonyítékát, azt hiszik, arcuk kirakatából kell fitogtatniok. Minden beszéd zaja, papír és ruha suhogás a kocsikerekek dübörgésében vész el. A villanykörték hol elhomályosodnak, hol a szokottnál erősebb fényt vetnek a menyezetről is lelógó, mohón olvasók fölött. A bejárat melletti platformon, ahol jóval enyhébb a tülekedés és gyérebb a világítás, négy gyerek-leányfej látható a vállas férfiak s a furcsábbnál-furcsább női kalapok gazdáinak feje s nyaka közötti hézagon keresztül. Az egyik alacsony, szőke fürtöket lengető, pajzánul mosolygó teremtés. Egyszerű, kicsi kalap díszíti fejét, vállán pedig egyik kezével szijjal körülkötött könyvcsomót tart. Ruházata, már amennyire kivehető, Ízléses szabású, tiszta és frissen vasalt; szép, hófehér nyak képezi fejének talpazatát. A közvetlen mellette álló leányka valamivel magasabb, nyúlánkabb termetű, szintén szőke. Kék szeme, nem annyira a naivság, mint a fürkésző ártatlanság és a komolyodás jeleit éreztetve, nyugtalanul söpri végig a körülötte állókat, mintha valamit keresne, miközben a szája folyton jár; cseresznyepiros ajkairól csak úgy ömlik a szó. Az egyhangúan süketítő zajban nem hallom, mit mond. — A szokásos csacsogás, — gondolom, mialatt ő egy-egy erősebb fejbólintással hangsúlyozza szavait. A hóna alatt könyvektől, füzetektől duzzadó papii'táska. Ezeknek tőszomszédja, aki háttal a belső ajtónak támaszkodva áll velük (s velem is) szemben, parázsként tündöklő, fekete szemeivel vonja magára mindenki figyelmét. Haja oiyanmintha kormos kéményből került volna ki, sürü s divatszerüen rövidre nyírott; egy szál egyszerű, görbe fésű fogja össze az egész boglyát, amelynek gazdája, úgy látszik, keveset ad a takarosságra. Az előbbiekkel egykorúnak látszik s egykedvűen hallgatja papoló barátnőjének fejtegetését. Az egyik kezében zsebkendő,, amellyel időközönkint magas, izzadó homlokát törülgieti, mig a másikat egyetlen könyv tartására használja. Az első kettőnek nyaka köré fonó dó két gyermekes, leányoSan izmos két kar egy negyedik serdülő bakfisé, aki a nagy tolongásban a szomszédkocsiba vezető hátsó kijárat rámájában áll. Arca olajbarna, két természetes vörös folt mosolygóan hivalkodik azzal, hogy duzzad az egészségtől. Szemei felvillannak valahányszor ő is közbeszól a mindnégyük részéről folytatott társalgásba. A hatvan mértföldnyi sebességgel robogó kocsi olykor-olykor nagyot döccen és ilyenkor akaratlanul is a két kocsi között álló ajtókezelőhöz ütődik, magával rántva az egyensúlyukat különben igazi atléták módjára megőrző — 2 — barátnőit. Mindnyájan hangos nevetésbe törnek s mi, körülállók, közelebb húzódva figyelmessé válunk. Nyilvánvaló, hogy valamelyik iskolába viszi ütjük. A könyvcsomó súlya alatt görnyedő szőke, a zakatoló kerekek zaját tulharsogva mondja: — Halljátok, gyermekeim, rém unalmas hely ez a mi iskolánk, különösen X-tanárnőnk. Úgy látszik, szerelmes lett a már napok óta föladott földrajzi leckébe. Mintha ragacs volna a talpán ... a világért sem hagyná abban émelyítő magyarázgiatásait. Ma-holnap a fülemen nő ki ez a sok száraz sületlenség. — Igazad van, csecsemő, — szólt közbe a mindnél magasabb Alice, — nem is tudom, mire való ez a felsőbb iskolai negyedik osztály ? Azok a vén banyák beteggé teszik az embert. Mi a fenét keresnek ott olyan nők, akiknek penészes még a felfogása is? Erkölcsöt prédikálnak, nekünk, fiatalokhak ahelyett, hogy kimennének néha az élő, eleven emberek közé, ahol megláthatnák, hogy mi is az, amit legjobban kívánnak a magunk fajta fiuk s leányok! . . . — ... Vagy miért nem kérdik meg tőlünk, melyik tantárgyat kedveljük legjobban? . . . Tudom én, akkor nem volnának annyi bukások s nem kellene annyi dorgálást hallgatnunk odahaza! — volt az ajtóhoz támaszkodónak szelíd, okoskodó kiegészítője. — No, hát a dorgálás még csak hagyj án volna, de bizony az én apám néha pofonokat is osztogat — vág közbe durcásan a negyedik, mire Alice gyöngéd gúnnyal, de nem maliciózusan, igy szólt: — S olyankor persze elmarad a pirosító, sőt talán púder sem kell, Klárikám ! No! — látva a másiknak haragvó tekintetét, — nem kell mindjárt fölfortyannod, hiszen csak tréfáltam. De, leányok, mondok valamit ... ne menjünk ma az iskolába. Gyönyörű nap van; szavamra, vágyom a szabadba. Kimegyünk a parkba, leheveredünk a zöld fűre, valame-
