Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)

1918-07-14 / 29. szám

Nagy felleg, selymes, de meghurcolt, piszkos szinü uszálya borult az égre. Az élén néhány vakító fehér, libegő felhőcske vágtatott, mintha vészmadarak volnának é.s csőrükkel ragadnák tova a vihar palástját.

Minden ingerült volt. A madarak meglapultak és ijedten kapták el a fejüket, ha egy darázs nekikrontott. Valamerre túl békák brekegtek, mintha már hullna a fejükre az eső.

Csak néhány kövér csepp pottyant le és azt mohón felszivta a szomjas föld. Egy fogoly apró, ijedt szárnycsapásokkal menekült elő az erdei útról, amelynek sötét méhéből álmos morgással, borzongató fúvóssal közeledett a veszedelem. A haragos sárga felhőn a villám szigonya cikkázott keresztül, dörgésével és ropogásával megrázta a fáradt levegőt és teleszórta pici, villogó nyilacskákkal, amelyek haránt estek.

Fidél szive, amely addig pajkos ritmusra dobogott, kissé elfacsarodott.

Annyira cikkáztak és dörögtek körülötte, hogy végre is magához tért abból az édes megfeledkezésből. amellyel erdei útját járta.

A menyasszonyához igyekezett.

Még a mezőn járt, amikor a viharos felleg már belefutt a szemébe port és giz-gazt. De akkor még a menydörgés késlekedő szavából, amellyel a villámlásra felelt, kiszámította, hogy a vihar olyan lassan érkezik, hogy a félórai utat kis sietséggel minden baj nélkül megteheti.

Szerette a természetet, ha engedelmeskedett azoknak a fizikai törvényeknek, amelyekre kis diákjait tanította» De most, hogy egyszerre szakadt a nyakába az eső, fergeteg, villám, úgy állt szemben vele, mint valami szeszé* lyes asszonnyal. Egy kissé imádta máris.

Amint egy-egy villám nagy sustorogva belevilágított az erdőbe, nagyra nyílt szemmel nézett beléje, hogy mit csinál ott ilyenkor a madár, a mókus,

vagy netalán a róka. És hogy a dörgésre sűrűbben kezdett esni, örült ennek a megfigyelésnek is. Gummi-köpenyeg volt rajta, a lábán pedig karnisukból való sárcipő és igy legalább nem a maga bőrén szerezte a tapasztalatot.

Néha a sustorékoló villám mintha a füle mellett fütyült volna el. És utána zengett az ég, mintha üvegpalota volna, amelynek minden porcikája csörömpöl.

Nem mert félni. Hátha az arcán meglátszik majd. Pedig néha akkora villámok csattogtak, hogy bekapta a fejét a nyaka közé.

— Meghalni... sistergett rajta keNew York népe a tengerparton fürdik.

resztül a gondolat egy villámfénynyel együtt. Szinte érezte a kénköves szagot, amely a Holtz-féle elektromos gépből szokott áradni, de amelyből most akkora “kisülések” váltak ki, hogy látni és hallani is sok volt.

— Fenséges, fenséges — mormolta magában. Néha elkezdett szaladni, de csakhamar ijedten megállt. Hátha, hátha. Olyan pokoli világosság és félelmetes zene-bona támadt körülötte, — mintha megindult volna alatta a föld» A villámok annyira össze-vissza csattogtak, hogy már se nem látott; se nem hallott, éldtének különböző fel-j vonásai pedig villámgyorsan elevened-, tek meg előtte, mintha nagy leszámo*

— JS rlás előtt állna. A halál egyre szemtelenebbül tolta eléje az arcát, szinte minden fa lombjából, ő pedig folyton előre lesett.

És egyszerre... a háta mögött mint* ha valami nagy hegy roppant volna össze, amelynek méhéből megsebzett} bősz üvöltés, földet táncoltató hörgés tört elő... egy pillanatig... aztán nem emlékezett semmire... csak kábulásra, vörösen izzó fényre, szédülésre, hányási ingerre...

Mikor magához tért, — percek vagy évek múlva? — csak azon csodáikon zott, hogy nem ül a földön, hanem áll. És semmi baja sincs. Csak a nikkelóraláncát nem találta. A földön ellen* ben csillogott egy kis gömb, amely még kissé meleg volt.

— A láncom?! — és utána hajolt, hogy eltegye.

*

A nap kiragyogott. A fűszálak még remegtek és rázták le magukról a gyémántszemeket.

A meleg simogatta a leveleket, a madarakat, a virágokat. Felnyitotta a remegő kelyheket, amelyekből a félelem (halkan kiröppent. Fidél csak az illatukat érezte és elgyengült, Leült az utszéli köre és elkezdett gondolkodni...

Gyikok bújtak elő, fémes bogarak vitték a hátukat sütkérezni, vörös hangyák lustán másztak egymáson keresztül. — Szinte hallani vélte a szavukat. Csodálatos nyugondtnak, üdének és újnak érezte magát. Az agya eddig egész életén keresztül mintha sürü, tehetetlen massza lett volna és most áradna belé világosság, levegő, huzat, amely kisöpör minden felgyülemlett lim-lomot, bolondságot.

Csak szavakat nem talált még, amelyekkel uj érzésének és gondolatainak kifejezést adjon. Hiszen azt sem tudta még, hogy mi történt vele. Úgy érezte magát, mint aki újszülött.

Kapdosott valami után. Levelek, virágok fürtjeihez. És ekkor történt, — hogy egy pici levelecske az ujjára ta-