Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)

1918-01-06 / 2. szám

bárha jóval kisebb mértékben, mint régeb­bi korszakokban. Hogy a munkának ,a tőke ellen való küzdelmében több esélye legyen a győzelemre, el kell gördítenie előzőleg az utjából ezen akadályok némelyikét- Mek­kora e nehézségeknek fontossága a szocia­lizmus végső szempontjából? Meddig jár haszonnal erőnk egy részét lerombolásukra fordítani? Ezek azok a kérdések, melyek különböző országokban különböző megol­dást nyerhetnek. A szocialista propagandának mégis min­den országban foglalkoznia kell e másod­­rangú akadályokkal, mert csak ezek legyő­zése után lebet sikerrel munkáspártot szer­vezni. Ezért küzd a szocialista propaganda oly reformok s politikai forradalmak érde­kében, melyeket működése szükségessé tesz. Az agitációnak ez a fajtája nemcsak minden államban más és más, hanem más és más minden gazdaságilag és történetileg elkülönült közösségben. Valamely helység rosszul szervezett rendőrsége, a hadsereg egy részének kevésbé éber felügyelete, va­lamely vidék sajátos történelmi hagyomá­nyai (pl. a kozák hagyományok), erélye­sebb egyének összetalálkozása valamely iskolában sok oly talajt teremthetnek a forradalmi agitáció céljaira, mely másutt hiányzik. A tisztán politikai pártok bizo­nyos alakulása valamely országiban meg­könnyítheti a törvényes reformok létrejöt­tét, melyek viszont a szocialista eszmék győzelmét s a munkásszervezkedést segítik elő. Általában megjegyezhetjük, hogy úgy a szóbeli, mint az Írásbeli békés és tisztán szocialista propaganda, de sőt a politikai agitáció, mely e propaganda s a munkás­szervezkedés elé tornyosuló akadályok el­len irányul, távolról sem egyenlő mindig és mindenütt. Elvei s végső célja állandók, de szerfelett változó formáiban- Módosítják az egyének, akik ellen irányul s módosítja a tőke s munka közti harcba vegyülő küz­delem, a munkások szervezkedését s a szo­cialista eszmék terjedését gátló akadályok ellen. Agrár kultúra és ipari kultúra. Ha korunk szociális- és kulturproblémái számára egy közös nevezőt keresünk, egy fókuszt, mely az uralkodó eszméket és mozgalmakat összegyűjti, elkerülhetetlenül belesodródunk amaz áramlatok egyikébe, mely a számos kultur-összetevő eredője fe­lé ragad bennünket: az indusztrializmus fe­lé. Az indusztrializmus csak úgy, mint ter­mészetes és logikus antitézise, az agráriz­­mus, ama centrális problémák, melyek felé a mindnyájunkat körülvevő, mindnyájunkat foglalkoztató szociális napikérdések és fej­lődési tények hullámai özönlenek. A társa­dalmi élet minden terén ott látjuk a halódó a-grárizmus és a mindinkább diadalmaskodó ipari elv csendes tusájának nyomait: a kul­túrák e harca mitsem hagy változatlanul. A leghatalmasabb szociális tény, mely sze­meink előtt lefolyik, a kapitalizmus és szo­cializmus küzdelme, ép oly kevéssé kerül­heti ki alakitó befolyását, mint felfogá­saink, érzéseink, szóval ideológiáink. A kul­túrák e harca az, mely a mai társadalmi élet és társadalmi eszmék láthatatlan főpa­rancsnoka. Ez az, ami élesíti a kapitalisták és proletárok harcát, de meg is szabja an­nak mikéntjét, mérsékeli a fajok és nemze­tiségek súrlódásait, uj forrásokat nyit meg a demokrácia számára; ez az, -ami ott tük­röződik a paraszti és az indusztriális töme­gek lelki életéneik különbözőségeiben, amely különbüségeket egyre nivellálja az a kultur­­kicserélődés, melyet agrárizmus és indusz­trializmus között a ki- és bevándorlások közvetítenek. Az indusztriális kultúra, amint elterjeszti szimbólumát, a gépet a széles néprétegek közé, mindjobban felszív­ja, saját bűvkörébe vonja a testileg-lelkileg röghöz kötötteket, szélesíti látókörüket, fo­gékonnyá teszi őket azon kulturszükségle­­ek iránt, melyek ellen a rög árnyékában bizalmatlanok voltak és küzdöttek. És lát­juk, amint számos agrárnemzedék utódai szemeink előtt emelkednek fel a magasabb kulturforrásokig az indusztrializmus fejlesz­tő hatása alatt. Az agrár szüklátókörüség, mely az ideológia terén az egyház dogmái mellett legfeljebb a nemzet-állam politi­kájáig viszi, h,a viszi, az ipari élet sokolda­lúságának jótékony befolyása alatt tudo­mányos és művészeti jellegű szükségletekig emelkedik fel. Itt is a gép az, mely a fonog­ráf, grammofon, kinematograf populáris formájában és a sokszorosítási technika felhasználásával oktat, nevel és ismerteti meg sí tömegeket! a zene, a színművészet élvezetéel, távoli népek életviszonyaival, országok intézményeivel és berendezései­vel. És véletlen-e, hogy az ideológiák legma­­gasabbika, a filozófia épen a kultúrák e küzdelmének idejében hirdeti annak az ökonomizmusnak az uralmát a gondolati élet terén, melynek a gazdasági és a társa­dalmi életben leg.tisztáb formája az ipari elv. Az az elv, mely az ökonomizmust az egész vonalon uralomra juttatta: a szociá­lis mozgalmakban a túlzott parlamentariz­mussal, a tudományban a maradi, saját ten­gelye körül mozgó idealizmussal szemben? Véletlen-e, hogy amikor a gazdasági élet terén az indusztrializmus mindjobban nyo­mul előre a produktivitás és gazdaságosság elveivel, ugyanakkor feltámad a filozófiai kutatás terén is egy módszer, mely azt mondja: vessük el a régi elavult, a tudomá­nyos produktivitást hátráltató munkaesz­közt, és vegyük át a fölösleges, hagyomá­nyos sallangokat kiküszöbölő és tisztán a célszerű tudományos produkciót szemmel tartó pragmatizmust? Mint a kulturélet annyi más nyilvánulá­­sával szemben, úgy itt is felmerülhet a kér­dés, hogy vajon e változás nem a termelő­erők és termelőeszközök változása-e csu­pán, mely az ideológiák forradalmát mecha­nikusan maga után vonja, hogy a növekedő indusztrializmus csak a kapitalizmus növe­kedése voltaképen, az agrár tömegek in­­dusztrializálása pedig csak álnév azok pro­letarizállására számára és hogy igy a fen­tiekkel semmi újat sem mondtunk. Azt hiszük azonban, hogy fejtegetéseink nem voltak ;az osztályharc terminológiái­nak puszta helyettesitései. Sőt azt állítjuk, hogy az indusztriális kultúra épen az a tér, ahol a kapitalizmus és szocializmus érdekei találkoznak. A legelkeseredettebb ellenfe­leknek is van egyetlen közös pontjuk: n csatatér. Azok, kiknek utai minden más te­kintetben széjjelmennek, ebben az egy pontban egyesülnek. És a legelkeseredet­tebb ellenségeknek ez a közös érdeke az indusztriális kultúra körül, legeklatánabb bizonyíték az induztrializmus óriási szociá­lis fontossága mellett- Ez a közös érdek n-zonban elvitázhatatlan: a magántulajdon csak kapitalista érdek, a szocializmus csak proletárérdek, de az indusztriális kultúra fejlődése mindkettőjüknek — ha más-más okból is —■ éltető levegője. Itt találkozik a két ellenfél, itt vivja meg végső küzdelmét, mely ha az indusztriális célok által meg­követelt nia-gy aktív tömegek győzelmével végződik, az indusztriális kultúra győzelmét jelenti. Oly diadalt, mely a legyőzött szá­mára sem jelent vereséget. Az ipari elv nem jelenti az agrár kultúra eredményeinek megfojtását, sőt inkább azoknak célszerű felhasználását. A speci­fikus agrár demokráciának sok hasznos in­tézménye fog uj életre kelni az ipari köz­társaságban és az agrárius kultúra által ala­kított néplélek tradicionális nyilvánulásai­­nak: szokásban, erkölcsben, népies művé­szetben ép oly kevéssé kel veszendőbe men­niük, mint ahogy más rég megszűnt kultú­rának életképes maradványai ,is fenmarad­­tak számunkra. Az indusztrializmus és agrárizmus viszo­nyáról elmondottak nem azonosak, nem is puszta variációi, a szociológiába Spencer által bevitt azon elméletnek, mely szerint ,a fokozódó indusztrializmussal párhuzamo­­(Folytatás a 8. oldalon.) — 4 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom