Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-01-19 / 3. szám
Kóvályogtam a városban, A februári enyhe nap, késő délutánra megelégelte az alakoskodást és megmutatta igazi mivoltát: csípős hidegre fordult. ,Az olvadás után sikra fagyott. Csak nagy kínnal csusztunk-másztunk, emberek, a járdán. A kocsik zörejének, villanyosok zúgásának zajába csak néhol vegyült a házmesterek járdakaparó vaslapátjának kínunkat megváltó lármája. Még mink, járdataposók csak hagyján. Hanem amint az utcaseprőt elnézem, annak van kínja! Lábait szétveti, térdeit meghajlítja és amint hosszunyelü nyirfaseprüjévél, nagy ívben, jobbról-balra hajtja maga elől a szemetet: ugyancsak nagy ellensúlyozó művészetet kell kifejtenie, hogy a lábai ki ne csússzanak alóla. Még a veríték is csurog róla az erőlködésben. Hat fok hidegben, nyolc hatosért izzadásig erőlködni a munkában: nem való még a lónak sem. Valamire való lovat jobban meg is kiméinek... Például azt a kancát ni, amit most vezet egy kocsis-féle ember az ut közepén. Tele van a kanca csikóval. Amint megtelt tőgye mutatja, már nem viszi sokáig. Bizonyosan azért is járatják, hogy könnyebben essék a csikózása. Finom, sárga, bolyhos pokróc van rácsatolva, amely eltakarja az egész testét. Csak a nyaka, feje, meg a négy lába látszik ki a pokróc alól, de már ez is mutatja, hogy valami kitűnő tenyésztés, mert olyan nyakat és olyan négy lábat még faragni sem mindenki tudna. A kanca élesre van vasalva, hogy meg ne csúszhasson. A körmeit szépen bezsirozták; általában meglátszott rajta a nagyszerű gondozás. A kocsisa olyan gyöngédséggel bánt vele, mint a fiatal ember a feleségével, mikor az első gyerek születését várják. Hátra-hátra nézett az ember, vájjon nem-e csúszott félre a pokróc; aztán néha cukrot is rakott a ló szájába. No, gondoltam magamban: ha ez az ember a feleségével és gyerekeivel csak fele ennyi szeretettel bánik, boldog család lehet az akkor. Csakhogy ember az emberhez nem olyan gyöngéd, mint az állathoz.. Elkísértem a furcsa párt utcáról-utcára. A kocsis már annyira kényeztette a lovat, hogy szinte bosszantott. Végre egy ház kapuján nagy gonddal bevezette. Olyan félve ■ vezette: az istenért, meg ne üsse a ló a hasát a szűk bejáratban. Bizonyosan meleg istállóban, térdig érő tiszta szalma várja nyugovóra az édes lovacska drága testét. Jászolában rozmaling szagával vetekedő illatos széna, hogy roszogtathassa a kedvelt jószág, ha éppen megkívánja. Hiába, úri sora csak a lónak van!... Átvágok egy forgalmasabb Utcába. A sarkon, a ház falának támaszkodva, koldul egy viselős asszony. Karján is gyerek; hadd szánakozzanak még jobban a járó-kelők. — íme: az élő szegénységi bizonyítványom. .. Az asszony nem közönséges koldus, mert akkor a rendőrség nem tűrné meg. Hanem újságot árul. Ha a koldulásból lefizeti a nagy ujságvállalatoknak a sarcot, akkor már nem bántja a rendőrség. .. Keresztyén, zsidó és szabadkőműves újságoknak adózik összekoldult filléreiből a nyomorult teremtés. Szenved hideget, meleget, esőt, havat, hogy a kiadók — főrendiházi tagok lehessenek és egyéb ‘ ‘ magas” kitüntetésben részesüljenek. Ezek az urak ezekbe a magasságokba egy óriás rakás filléres hegyén-hátán jutnak, amit erre a célra az ilyen utcasarki szegények hordanak össze... Mondtam: az asszony viselős. Nagy hasa a szoknyája elejét egészen felfogja, úgy hogy jól alálátni. Viseltes férfi cipő van rajta és fekete harisnya lötyög vékony lábaszárán. A szoknyája hátulja, amint a földön csúszik, az egész télen felszedett sától szinte csörög. A köténye fel van hajtva, ebbe bugyolálta bele a karján tartott gyerekének lábát. Bizony nem válik egészségére, hogy ilyen állapotban a gyerekét dajkálja, 'emelgeti. De mit csináljon? Bonne-ra nem kerül a keresetből... Nézem az asszonyt. |A “kereset”-et egyik markából átolvasa a másikba. — Ezalatt a kis “szegénységi bizonyítvány” a falon tapsikol a hidegtől pirosra csípett kezecskéivel. Amint igy az anyja karján fészkelődig leesik egy rézpénz. Gurul-gurul a kétfilléres bele", a rostélyon keresztül a csatornába. Ott is maradt. A gyerek bánta meg a veszteséget. Az asszony letette az öléből és mérgében verte a kis csemetét, ahol éppen érte. Sirt keservesen, szegény kis poronty. Hulló könyei összekeveredtek az orrából kilógó “ csikóláb”-bal és fényesre maszatolta ezzel a keverékkel az egész kis pofácskáját, ahogy bujában hol a szemét, hol az orrát dörzsölte. Az asszony újra kezdte a pénzolvasást. Hetven-nyolcvan filléren nagyon észrevenni, ha belőle kettő hiányzik... Meg-megfenyegette a siró gyereket: — Te kárttevő ördög! — Nem kapsz kutya, vacsorát! Megállj! Még keservesebb sirás volt a felelet. Végre megunta szegény gyerek a sírást, az állást: lefeküdt a jeges aszfaltra. Kis fejét egy kirakat küszöbére hajtotta. A csípős szél végig szántott roszszul ruházott, gyönge kis testén... A kapuból kifordul egy csupa fehér, meleg ruhába öltöztetett kedves, apró gyermek. Szép, tiszta arcocskája majd kicsattan a vértől és egyenesen az aszfalton fekvő kis koldusgyermek felé tartott. Az utána jövő nevelőnő rákiált: médi, nem szabad, mintha vadállattól rántotta volna ki... Gyerünk haza a négy fal közé, nem jó az utcán.--------o-------Az erény álma. Ha az erény aludt, felfrissültén fog fölkelni. (Nietzsche.) # Mindig van valami végtelen hétköznapiság a mások tragédiáiban. (Wilde.) — 14 —
