Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)

1918-01-19 / 3. szám

Különböző népfajok szépségeszményei.

Tényleg minden fajnak meg van a maga szépségmérője. Humboldt már rég megjegyezte: “A nemzetek a szépség eszméjét mindahhoz kapcsolják, a mi saját fizikai alakulásokat, természetes arculatukat jellemzi. Ebből az következik, hogy ha a természte ritka szakállat, szűk homlokot, vagy vörösbarna bőrt adott, úgy minden egyén szépnek vallja magát, ha teste szőrmentes, koponyája lapos és teste “annotto”, “chica” vagy más vörösbarna festékkel van befestve.” E nézetet sok későbbi iró átvette, mivel azonban mások megtámadták, hasznos lesz Darwin bizonyítékait újakkal szaporítani.

A szingalézek, mondja Davy, kik a nemi bájak kitűnő ismerői, sőt könyveik is vannak e tárgyról és a megítélés megkönnyítésére szolgáló szabályaik, nőt szépnek csak akkor tartanak, ha a következő tulajdonásgaik vannak: “Haja telt legyen, mint a páva farka, hosszú, térdig érő és bájos fürtökben végződjék; orra a karvaly csőréhez hasonló legyen; ajkai fénylők s pirosak, mint a korall a vasfa levelén. Nyaka hosszú legyen és gömbölyű, mellkasa tágas, melle kemény s kupszerü, mint a sárga kókuszdió, dereka karcsú — majd annyira, mint a sárPutógWt majd annyira, hogy egy kéz átfoghassa. Csipői szélesek, lábszárai hegyben végződnek; a láb talpai üreg nélkül valók, s a test felülete általában puha, gyengéd, sima és legömbölyített, kiugró csontok és inak durvasága nélkül.” Dav.y hozzáteszi: “A fentebbiek a szingalézek legáltalánosabb külső tulajdonságai.”

Az indó-európai faj asszonyai hajuk hosszúságával tűnnek ki.^ “Vidékeinken, — jegyzi meg Geoffrey, — e fejlődés kiegészíti a nők szépségét; másutt majdnem testi hibának tartanák.” — “Gömbölyű kis arc, — irja Castrén, — telt rózsás orca és ajak, fehér homlok, fekete fonatok és kicsi, sötét szemek alkotják a szamojéd leány szépségét. Ezért dicsérik szamojéd dalban a leány kis szemeit, széles arcát és rózsás színét.” Amennyire tudjuk, ezek a szamojédok faji ismertetőjelei. A tatár aszszonyokról, kiknek orra általában kevésbé kiugró, mintsem azt Európában megszoktuk, Ruruquis azt állítja: “Minél kisebb az orruk, annál szebbnek tartják őket.” Fidzsi szigetén “a szokatlan, föltűnő széles tarkó a szépség jele.” Az egyiptomiaknál Lane alig látott testes embereket és itt sok más afrikai törzstől eltérően az igen kövér nőket nem tartják szépnek. “A négerek,

— mondja Humboldt, — előnyben részesítik a legvastagabb s legkiállóbb ajkuakat; a kalmükök a piszeorruakat; s a görögök hösszobraiknál az arcvonalat 85 fokról 10 fokra emelték természeten túl.

Némely testrésznek sok népnél divatban levő eltorzitása a személyes szépségről alkotott fogalmaikat jól világítja meg. Észak-Amerika indiánusai, — kiknek homloka alacsony és lapos, — e természetes sajátságot még mesterségesen növelik. Tahitiben, Samoában és a Csendes-óceán más szigetein időtlen idők óta szokásos a gyermekek tarkójának lelapitása és orrának összenyomása, Gerland szerint ama célból, hogy szépnek tartott nemzeti jellemvonásukat megerősítsék. A khinaiaknál a kis lábat tartják a nők főszépségének; ezért a leányok lábát gyermekkoruktól fogva összenyomoritják. Már pedig Scherzer és Schwarz méréseiből tudjuk, hogy a khinai nőknek természettől feltűnő kicsi a lábuk, mely sajátosság mindig megkülönböztette őket a tatár szomszédaiktól. És tényleg a mandzsu tatárok sohasem szorítják össze leányaik lábait.

Minden faj saját szinét a többi fölött előnyben részesiti. Az északamerikai indiánusok a “cserszinü bőrt” bámulják és a kínai megveti az európai fehér bőrét. Barrington megemlít olyan ausztráliai nőt, akinek fehér embertől volt gyermeke és ezt megfüstölte és olajjal dörzsölte be, hogy szine sötétebbé váljék. A hovák, akik valószínűleg Madagaszkár legvilágosabb bőrű emberei, sötét foltot festenek arcukra, amely annál jobban kiemeli világos arcbőrüket, amelyre nagyon büszkék. A malájoknál

— Crawfurd szerint — “a szin tökéletességi mértéke a szüzarany; amint az európai kedvesének keblét a hó fehérségéhez, úgy a keleti szigetlakó az övének keblét ama becses fém sárga színéhez hasonlítja.”

A testnek a vad népeknél olyan általánosan gyakorolt festése látszólag néha a bőr természetes színének a tulhajtása. Humboldt azt hiszi, hogy az amerikai indiánusok tulajdonképen ezért mázolják testüket vörös okkerrel és földdel. A japánok, ha díszbe öltöznek, sárga szépitőszerrel festik arcukat. A malaberi (Koromandel part) népről mondja Marco Polo: “Az itt született gyermekek elég feketék, azonban minél feketébbek, annál többet tartanak róluk. Ezért születésüktől fogva a szülők minden héten szezámolajjal dörzsölik be őket, úgy, hogy feketék lesznek, mint az ördögök. Ezenkívül isteneiket feketének, ördögeiket fehérnek képzelik és szentjeik képét feketére festik.”

Most megfelelhetünk ama kérdésre: Az emberi test mely sajátosságait tartják szépnek ? Az emberek szépnek tartják az emberi szervezethez általában, a nemhez és fajhoz különösen tartozó látható jellemvonások teljes kifejlettségét.

Ezek után pedig szerelem és szépség összefüggését vizsgáljuk. Hogy ezt azösszefüggést nem okozza a szépségtől fölkeltett esztétikai jólesés, az kitűnik ama tényből, hogy az esztétikai érzés belső jellemvonása éppen az ellenkező, ^mennyire szépség alatt az emberi szervezetben vagy a nemek bármelyikében rajlő jellemvonások teljes kifejlettségét értjük, úgy az ennek adott előny okát az egészség keltette ösztönszerü vonzódásban leljük, amelyről már szóltunk s igy további vita fölösleges. Célunk most a faji tökéletesség igató hatásának a megmagyarázása.

“Barbár népeknél — mondja Humboldt — inkább a törzsnél vagy hordánál, mint az egyénnél, találunk sajátos arckifejezést. Ha háziállatainkat az erdőlakó állatokkal összehasonlitjuk, ugyanezt tapasztaljuk.” Későbbi irók szintén ez állítás helyességét bizonyították és Gödrön nyomán elmondhatjuk: “Manapság a tudomány által tel— 8 —