Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
tizenkilenc krajcár mellé illeszti. Azután még deputálja. Félre áll. Onnan mutat a pénzre. — Ahun van a! Felveszem. ISavanya nyugtázó cédulát kap róla. Ez is divat már a tanyán. Nem hiába, hogy szaporodik a nép. Vigyázóbb is lesz. Savanya megforgatja kezében a nyugtázó cédulát. Gyanús ábrázattal mér végig— Aztán miért adta? — A pénzről. — Nem használkodok én evvel. Tőgye el. Odaadom magának. Úgy is mögsarcolt a pénzé’. Mögleszök én enélkül is. — Hivatalos fizetségről van szó. Csak tegye el. Savanya bámul, aztán mondja: —■ Hát nem a magáé ez a pénz? — Nem ám. Én elszámolok vele. Min-f den krajcárral. Savanya ingatja a fejét. Ez némi rosz•szalást jelent. — Hát mán, ha szödi is a pénzt, legalább magának szönné. Jobban ráférne az magára. Valami melegséget éreztem az arcomon. (Ne neked, itanitó!) Aztán csak elmondtam magamban a fenséges könyörgést, Bmit ilyenkor illő elfebegni a jó keresztény hívőnek. És komoly, hivatalosra vált az arcom. — Az a pénz az államé. v Ez a szó hatásos ilyen alkalmakkor. A tanyai magyar nem tudja megérteni. Rejtély előtte. Valami megmérhetetlen magasság, amelynek engedelmeskedni kell. Savanya is komolyan vette. Tiltakozásra emelte a kezét. — Mán kérőm, ez nem jári. Ennyire sarcoli az az állam a szögénységöt. Nem ölég az adó. Még igy is fizettet. Ez sarcolás, röttenetös sarcolás. Még az iskolaajtóban is megáll, annyira megtompitotta a jogtalan fizetség. Onnan fordul vissza, hogy kezelhessen velem. Az utolsó szava is ennek a rosszalása. — Hát ez sarcolás, röttenetes sarcolás... A báró milliója. Már ötödik napja nem dolgozott a gőzfürész. Mintha a nagy téli .hidegben megmerevedett volna a gattér,’ a körfűrész, a gyalugép és a többi fapusztitó szerszám. Éles fogaik, mint valami élettelen csodalények állkapcsai, tétlenül meredtek a hideg ürességbe. A gőzgép is halott volt. A kazán mint egy hideg koporsó nyúlt el és a kémény, mely a tető felett messzire kinyúlt mindezek fölébe, olyan volt, mintha sírköve volna a kihalt gyárnak. Egy cigarettaszippantásnyi füst sem szállt ki belőle. És a nagy deszkafalu épület körül sem látszott semmi nyom. A hó, a keményre fagyott hó szüzén, sehol meg nem törve ölelte körül a nagy épületet. Nem járt erre mostanában senki sem. A munkások most csak amott odébb, az iroda körül kereskedtek és nem dolgoztak. Nem volt ez sztrájk. Szegény, Galicia, Mármaros, Ung legsötétebb részéből ide, északi Zemplénbe összeverődött nép volt ez, amely hírből sem ismerte a munka hatalmát, a szolidaritást, az öntudatot. Nem sztrájkoltak, csiak éppen nem dől- • goztak. Harmadik hónapja, hogy nem kaptak fizetést. Az első időben elköltötték a legutóbb kapott bér néhány garasnyi maradékát, aztán rávetették magukat a boltosra, kantinosra. A jancsibankók először úgy röpültek, mint a fecskék. Ősszel beszálltak a boltos, kantinos fiókjába és ott húzódtak meg a pénzes fiók melegében, aztán azonban csak úgy röpködtek ide-oda, mint télen a verebek. Odaszálltak a boltoshoz, kantinoshoz, de menten visszaröpítették őket a gazdájukhoz. Nem kellettek. Elfogyott minden. Az áru is, meg a hitel is. És az üres gyomor végre elvégezte agitátori munkáját. A mazurok egyszerre csak megmondották: Nem döntünk több fát és nem fűrészeljük el azt, ami már itt is van, amig nem fizet az ur, a‘ méltóságos báró ur. Mert minek csináljuk mi a sok szép, egyenes, fehér deszkát, ha az árából nem jut nekünk egy falat kenyérre vtaló sem. És nem dolgoztak többet, csak naponkint várták a pénzt, a bérüket, vagy legalább ennek egy részét, amiből telik valami ennivaló és egy-két korty innivaló. És most is, a kemény, hideg, tiszta decemberi délelőttön feketés szürke tömegbe .verődve álltak az iroda eíőtt. Férfi, aszszony, gyerek várták a pénzt, a megváltó garasokat. Egy órába telt, amig szorongva találgatták: Lesz? Nem lesz?... Végül kivált közülök két ember, utánuk meg még egynéhány és csendes, fáradt, kényszeredett lépésben indultak az iroda felé ,hogy hadd legyen vége a találgatásnak és tudják meg a valót. Nagy alázatosan, kiéheztetett állatok csúszómászó alázatosságával járultak az igazgató ur elébe. Sefcsik, a hórihorgas, hajlott hátú Sefcsik András volt a szószólójuk és még jobban meggörnyedt a háta, amint megkérdezte: — Pane velkomozsni, nagyságos ur, alássan kérem, megjött-e a pénz? Az igazgató felvetetté a fejét, megigazította orrán a cvikkert és végignézett a küldöttségen. Szeretett volna kurtán végezni. — Még nem jött! — felelte röviden. De aztán, mintha ő m|aga is elszégyelte volna magát. Utóvégre is harmadik hónapja nem láttak pénzt. Magyarázni kezdte nekik: — Tudja, Sefcsik, a báró ur el akarja adni az egész birtokot, a gőzfürészt is. Mjajd, ha eladja, kifizeti magukat is. Most még nem adhatta el, mert akik most megvennék, azok egy millióval, hallja: egy millióval kevesebbet kínálnak érte. Most bécsiekkel tárgyal. Azok megveszik, egészen biztosan megveszik. Egy héten belül dögével lesz pénz. Addig, csak addig legyenek még türelemmel. Az emberek megilletődtek. A milliótól is, aminek nagyságát el se tudták képzelni és az igazgató beszédétől is, amellyel a hatalmas, nagy ur ügyének, bizalmasaivá avatta őket. Nagyon komolyan bólongattak' a fejükkel és mentek kifelé, hogy megvigyék a hirt a pénztelenségről, a méltóságos ur eladó szándékáról, a millióról. A kint várakozók már tudták a választ. Az ajtóban meghallgatták egynéhányan és előre megvitték. A tömeg megmozdult, megvonaglott, mintha valami láthatatlan, hatalmas ököl csapott volna le reája. De azért széjjelmentek volna. Azonban egy kicsiny, sovány asszony, épp a hajlotthá-12 —
