Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
SCHNITZLER ARTHUR. Fordította: BÍRÓ LAJOS. \ (Foytatás.) MAX: És megint pezsgő. ANATOL: Nem — ezután már nem pezsgő. — Oh, mikor ezután a kocsiban ültünk és hazajöttünk, mint azelőtt. A mellemre borult. Most azután soha többé nem válunk már el — mondta forrón suttogva... MAX (feláll): .Ébredj fel barátom és végezz valahára. ANATOL: “Sohasem válunk el” — — —- (Feláll). És ma délben két órakor megesketnek! MAX: Egy másikkal. , ANATOL: Na igen. Az embert mindig egy másikkal esketik meg. MAX (megnézi/az órát): Azt hiszem, mert már legfőbb ideje. (Egy mozdulattal jelzi, hogy Anatol távolítsa el Ilonát.) ANATOL: Igen, igen, megnézem elkészült-e már. (Az ajtóhoz megy, megáll előtte és Maxhoz fordul). Hát nem szomorú ez tulajdonképen? MAX: Erkölcstelen! ANATOL: Igen, de szomorú is. MAX : Eredj már végre! ANATOL (a mellékszoba ajtajához lép). ILONA (kidugja a fejét, aztán elegáns dominóba burkolva, kilép): Hiszen csak Max van itt! MAX (meghajtja magát): Csak Max. ILONA (Anatolhoz): Miért nem mondtad meg nekem. — Azt hittem, hogy valami idegen, különben már régen itt lennék. Hogy van, Max? Mit szól ehhez a csirkefogóhoz ? MAX: Igen, hát ő már csak ilyen. ILONA: Hat hete sírok utána... Elutazott... hová is utaztál csak? ANATOL (egy széles kézmozdulattal) : Hát oda valahová ... ILONA: Mondja, magának sem irt? Hanem most viszszakaptam. (Karonfogja) Most nincs több utazás... és nincs többé elválás. Adj egy csókot! ANATOL: De nézd, kérlek... ILONA: Ah, Max nem számit. (Megcsókolja Anatolt) No! Micsoda arcot vágsz te!... Most pedig betöl-Etöm a teátokat, meg a magamét is, ha szabad. ANATOL: Kérlek... Igen. MAX: Kedves Hona, én sajnos nem fogadhatom el a meghívását, nem reggelizhetem magukkal... és nem is értem. . . ILONA (a szamováron babrál): Mit nem ért? MAX: Anatolnak is kellene. .. ILONA: Mit kellene Anatolnak — ?.. ........ MAX: Neked is kellene már-----ILONA: Mit kellene? MAX: Neked is kellene már végre öltözködnöd! ILONA: Ugyan Max, hiszen ez nevetséges, mi ma itthon maradunk; ki nem mozdulunk a házból... ANATOL: Édes fiam, ez sajnos nem igen lesz lehetséges. ILONA: Oh, majd'csak lehetséges lesz. ANATOL: Meg vagyok híva... ILONA (betölti a teát): Hát mondj le. MAX: Nem mondhat le. ANATOL: Egy esküvőre vagyok meghiva. MAX (jelekkel biztatgatja). . ILONA: Ah, az egész mindegy. ANATOL: Ez nem egészen mindegy — mert én tudniillik — úgyszólván... vőfély vagyok. ILONA: Szeret a nyoszolyólányod? MAX: No, gondolom, ez igazán mellékes dolog tulajdonképen. ILONA: De én meg nem szeretem, és ez a födolog ... Ne beszéljen maga mindég bele. MAX: Igen, el kell mennie, — higyje el neki, — el kell mennie. ANATOL: Egy pár órára kimenőt kell adnod. ILONA: Most üljetek le, Jia szabad kérnem... Hány cukrot adjak, Max? MAX: Hármat. ILONA Anatolhoz) : És neked. .. ? ANATOL: Most már igazán legfőbb ideje. ILONA: Hány darab cukrot? ANATOL: Hiszen tudod... mindig kettőt — ILONA: Tejszint, rumot? • ANATOL: Rumot — hiszen ezt is tudod! ILONA: Rum és két darab cukor (Maxhoz) ennek elvei vannak ám! MAX: Nekem mennem kell! ANATOL (halkan): Magamra hagysz? ILONA: Igya ki a teáját, Max! Igya ki! ANATOL: Fiam, most át kell öltözködnöm — ! ILONA: Az istenért — hát mikor van az a szerencsétlen esküvő? MAX: Két óra múlva. ILONA: Maga is meg van hiva? Mi! MAX: Igen! ILONA: Maga is vőfély? # ANATOL: Igen... ő is az. (Folytatjuk.) ■a
