Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
■Mj E B A színészi lélek útja Irta: HEVESI SÁNDOR A SZÍNJÁTÉK FEJLŐDÉSE A DRÁMÁIG. — Vége. — De ez’ a fölszabadítás nem történt meg mindenütt egyformán. A hol a dármairodalom visszaszáll az antik drámára, ott az történt, ami Franciaországban, a hol Corneille és Racine görög és római mintákat tartottak szem előtt s szem elől tévesztették a közben kifejlődött színjátszást. Kis nézőtér, kicsi színpad számára rethorikusan dolgoztak, nem számoltak azzal, hogy mit tud a színész kifejezni, mit nem s a maguk elkésett, idétlen rhetorikai stílusához erőszakkal hozzáneveltek egy egész hazug színészetet, a melynek azóta sem tudott magja veszni. Angliáabn ellenben Shakespeare, hogy Ludwig Ottó kifejezését használjam, a színjátszás leikéből irta meg a maga drámáit, a melyek a legteljesebb mimikái képességeket föltételezik s az eleven élet erejével hatnak azon a színpadon, a hol Corneille és Racine azt a tragédiát utánozták, a mely kothurnussal és lárvával dolgozott s nem számolhatott á szinészszel, a kivel nekik számolniok lehetett és kellett volna. Igaz, hogy a kothurnust és lárvát és a szájtölcsért ők nem használták, de kitalálták a módját, hogyan lehet e rekvizitumokat a barokkvilág intim színpadján pótolni és megtanították színészeiket a merev pózokra és az üres deklamációra, a mellyel szemben az olasz színjátszáson nevelkedett Moliére több darabjában nagyon mérgesen kikelt. A Corneille—Racine-féte dráma csak olyan bilincs'«zi léleknek, rjiint a melyet az antik színpadon láttunk, azzal a nagy különbséggel, hogy Sophoklest és Euripidest ezer körülmény igazolja, Corneille és Racine ellenben egyszerűen a rossz utánzók hibájába estek. Az a harc, a melyet Lessing olyan nagy apparátussal indított meg a francia tragédia ellen, alig volt több szalmacsépelésnél. Corneille és Racine nem abban hibáztak legfőkép, hogy félremagyarázták Aristotelest, hanem hogy az antik tragédiát, mint irodalmi müveket nézték, a színpadra való tekintet nélkül. Irodalomnak tartották a drámát, csak úgy, mint a tizenötödik századbeli olasz komédiairók, a kik Teren>tius- és Plautus-utánzataikkal nem tudták leverni a rögtönzött színjátékot. A commedia deli’ artet csak az a drámairó szorította ki, a ki nem volt sem görög, sem latin, hanem vérbeli olasz s a ki ugyanabból a orrásból merített, mint a commedia deli’ arte s ez az iró Goldoni volt, a ki azután a hevenyészett színdarabbal együtt az álarcot is beszünteti s az egykori lárvából még a némajátékban sem maradt egyéb, mint egy liszttel bemeszelt fehér arc, mely a Pierrot-nak ma is tradicionális maszkja. A régi olasz és francia irodalmár-alkotásokkal szemben shakespearei tragédia már a 16-ik században az írott drámának és a színjátszásnak tökéletes öszebékitése. Shakespeare szót ád a színésznek, de nem köti meg, hanem ellenkezőleg, tág teret enged a szinészi phantasiának, számol vele és számit rája. Macbeth egyedik felvonásában van egy csodaszép jelenet. Macbeth kiirtotta Macduff egész családját s a rettenetes hirt, Rosse thán hozza hírül Angliáa a a szerencsétlen embernek. A gonosz hir hallatára Macduff szótlanul mered rá a hírhozóra, mire a fiatal Malcolm igy szól hozzá: “Ember! Adj hangot bánatodnak! Az a fájdalom, mely néma, úgy ránehezedik a szívre, hogy megrepeszti.” Tehát Shakespeare, aki minden érzésnek hangot tudott adni, a legnagyobb fájdalmat némának képzelte. a, melyet a költőnek teljesen a színészre kell bíznia. A modern dráma, mely irtózik a tipizálástól s mindenütt a legegyénibb s a legdifferenciáltabb lelkifolyamatokat keresi, egyrészt ugyanazt az alárendeltséget követeli meg a színésztől, mint az antik tragédiairók, másrészt olyan gazdagságot kiván tőle, a minő csak a pantomimkus szabadságától telhetik. A szó csak jelkép, a beszéd csak lelkifolyamatok töredékes és hiányos megfogalmazása s a szinészi lélektől a szavak mögött lappangó érzések és indulatok tolmácsolását várjuk. A drámairó ma ismét tökéletesen érti a szinészt, nem a tegnapit, hanem a mait és a holnapit, az eljövendöt. CHARLES KECK szobrász, az amerikai egyetemek részére készít szobrokat. Ez a kép munka közben ábrázolja, tőle balra a Columbia egyetem egyik szobra már készen áll. 7
