Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
A SZÍNJÁTÉK FEJLŐDÉSE A DRÁMÁIG. (Folytatás.) Az összedőlt római Imperium romjai alól kibúvik az itáliai bohóc és kecses piruettel belejt az uj keresztény társadalmakba, mintha misem történt volna. Mert kétségtelen, hogy az olasz komédiának ezeréves figurája, mely déltől éjszakig behatolt minden európai színpadra, az Arlequino, tarka rongyokból összefércelt, különös jelmezével nem más, mint a római centunculus (száz folt), a ki Apulejus tanúbizonysága szerint mimus volt, azoknak a fajtájából, akik korommal feketére mázolták a képüket, miért is az olasz Arlequino fekete lárvát holrdott, a mig csak le nem tűnt a színpadról. S nyírott fejű volt, mert “Sanniones mimum ageant rasis capitibus”, mig a Pulcinella,, a ki később Pierrottá vedlik a francia színpadon, fehérre meszelte a képét, mivelhogy az ő római apja Maccus volt, a fehér Mimus, a ki fehér lárvát viselt. Cassiodorus egyik levele szerint a Krisztus után való 6-ik században gyönyörűen virágzott a római eredetű 'színjátszás, s hatszáz esztendővel utóbb aquinói Szent Tamás úgy beszél a histfiokról, mint a kik már sok évszázados múltra tekinthetnek vissza. Már pedig ennek az egész művészetnek sem az Írott tragédiához, sem az írott komédiához, szóval, a klasszikus irodalmi tradícióhoz nem volt semmi köze. Görög-római színjátszás volt, irodalom nélkül, a mely egyszerűen fölvette a keresztséget s folyton illeszkedett a változó viszonyokhoz. A színészi lélek a maga hosszú, világtörténelmi utján ismét állomáshoz ért, a mennyiben fölfedezte, hogy szüksége van a szóra s megszületett a rögtönzött színjáték, a commedia deli’ arte vagy commedia a suggetto, a melyben a szinész csak a “canevast” kapja az írótól, a mondanivalóját a színpadon rögtönzi, a mire már a régi Rómában is volt példa. A kérdés már most az, hogy miért kellett a népszerű pantomimikának háttérbe szorulnia a római attellonokra emlékeztető kis szöveges komédiák mellett s ennek az oka nagyon világos és kézzelfogható. A'görög-római pantomimika a tragédiatárgyakból táplálkozott s a görög mithologia témáit és alakjait ábrázolta, az attellanok ellenben a valóságos életet bányászták ki. Minthogy az uj keresztény világra nézve a görög-római mithologia csakhamar elvesztette érdekességét s a való élet jeleneteit szöveg nélkül nem lehetett érthetően ábrázolni, a középkori fejlődésben a commedia deli’ arte foglalja el azt a díszhelyet, mely a pantomimikáé volt a római világban. A pantomimikus megszólal s hogy száját kinyithassa, a régi teljes lárvát meg kell rövidíteni. Az olasz figurák, a komédiabeli állandó tipusok félálarcának ez a magyarázata. A lárvának már semmi haszna, sőt semmi értelme, hiszen a szinész csak egy szerepet játszik, közel is van a nézőtérhez, a lárva különben is fekete posztóból van vagy bársonyból és igy nem is karakterisztikus, de mégis megtartják, kivált az arlekinét s valahány uj tipus lép be a commedia deli’ artebe, fölveszi a, fél-lárvát, mert igy kívánja a tradíció. S bár a hires Constantini, szép és kellemes arcára való tekintettel, lárva nélkül játszta a bohócot, majdnem bizonyos, hogy Scapin szerepében még Moliére is fehérre meszelte a képét, a tradíció kedvéért. Hogy a rögtönzött színjáték minő rendkívüli képességeket követelt meg s a színészi lelket, mennyi közvetlenséget és természetességet honosított meg a színpadon, azt könnyű elképzelni. Az olasz színjátszás meg is őrizte mindig ezt a természetességet s ezen a téren az olasz szinész máig is tanítómestere maradt az európai színjátszásában a szinész le nem mondott volna a lárváról, a sablonná merevedés veszedelmével fenyegették az egész színjátszást A régi görög-latin pantomimika mindig egyéni ábrázolás volt, s nem tipikus, mert minden darabhoz és minden személyhez uj öltöny és uj lárva készült, a commedia deli’ artenak azonban állandó alakjai voltak, a kik álarcukat és öltönyüket sohasem cserélték, mindössze a mese változott, a karakterek mindig ugyanazok maradtak, úgy hogy a színjátszásnak is ki kellett volna merülnie, ha idejekorán meg nem jelenik az írott dráma s mig az antik színpadon az irodalom bilincsbe verte a színészi lelket, mert tipikus és konvencionális ábrázolásra szorította s az újkorban a maga lábán járó szinészet már-már azon a ponton áll, hogy elmerüljön a durvaságban és szennyben, megmervedjék a sablonokban, a mikor segítségére jő az irodalom, az írott dráma s nemcsak hogy kiemeli a posványból, de egyúttal véglegesen fölszabadítja. (Vége következik.) A művész munka közben. Wm. STARKW EATHER, neves festő a “tenger tréfája” cimü híres képét készíti. — 7
