Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
J. J. ROUSSEAU ÉRZELMI MORÁLJA. RÉSZLET SZABÓ DEZSŐ TANULMÁNYÁBÓL. Az én, a természet, az Isten, ez a három — igen sokszor egybeolvadó fogalom alapja — Rosseau moráljának. Előadom gondolatmenetét, nem az ő szavai szerint, mert akkor csak részletben látnok Rousseaűt, hanem úgy, ahogy egész munkásságából és életéből kiolvasható. így pl. az etikai determináltságot Rousseau nemcsak hogy ki nem mondja, de általában a homlokegyenes elelnétet fejtegeti. Egy abszolút vertu-t (émanée de la raison) lát bele az emberbe, mely csalhatatlan biztonsággal válogat a jó és ro^sz között. És mégis, morális felfogása mélyén minden munkájából kiáradólag ott van az akarati meghatározottság érzése. Ezt értették rajongói ki belőle, ezt égette izzó szavaival, rikító pózaival az utána következő generáció leikébe, ezzel adta meg alapszínét a vele kezdődő kornak. Önmagában különb ~zö szubjektív állapotok változásait érzi, melyek tettekben fejeződnek ki s melyeknek némelyikére belseje igenlőleg, helyeselve, másikára elégületlenséggel, levertséggel, undorral felet. De midőn valami ilyent tesz, akkor a megbánás eláradásában, a maga felett való elérzékenyülésben, a megbotránkozás jóleső vértolulásában fölmentve, igazolva vagy legalább is menthetőnek látja magát. Talán egész életét elöntő betegesen intenzív nemi életében érzi meg az emberi tettek végzetszerü meghatározottságát. De érdekes: csakhamar mintegy két réteget, két Rousseau! különböztet meg magában. Az egyik, aki botorkál a jó és rossz között s kire rásárositja mocskait a társas élet. A másik az a Rousseau, ki nemes felindulással billenti helyre lelkiismerete megingott mérlegét, ki ölelkező, fellengző érzésekben ömlik a dolgok és az emberek felé. És ezt a Rousseaut érzi az igazinak, önmagának, az emberektől nem módositott, tőlük teljesen különböző tiszta énnek. Amit ez mond, az igaz, mert az magának a természetnek a szava, a tökéletes, jó, tiszta, természetnek, melytől tiszta énje köldökzsinórját még nem vágták el. Annak a természetnek, mely a csak jót teremtő isteni jóság inkárnációja. Úgy, hogy ebben a tiszta énben természet s Isten beszél. így mondja ki a morál descartesi alapmondatát: igy érzem, igy jó. íme megint eljutottunk a legszélsőségesebb individualizmushoz. De nem nyujt-e a “természet”, az “Isten”, mint mindenkiben megnyilatkozó közös alap, valami szociális jelentőséget ennek a gondolatnak? Vizsgáljuk meg ezt a természetet, és ezt az Istent a romantikus mitológia e két legelső istenségét. Ez a természet nem az a se nem jó, se nem rossz természet, mely moráltalan mechanizmussal örli tovább a maga életét, nem: ez az a természet, mely Rousseau énjében revelálja magát, ez: Rousseau. A nemileg mindig túlzottan ingerlékeny Rousseau nagy szétömlő hangulatokkal ölelkfezik bele a dolgokba s ebben az isteni koitusban visszatestesülni érzi magát a minden életbe s énjében az egész élet akaratát érzi szavakká lenni. Mintegy vallásos mámorral tartja befelé a fülét: hallgasd Rousseau Rousseaut, mert az egész természet beszél benne s amit a természet mond, az szent, igaz és jó. És ez az Isten? Rousseau istene tisztán csak névrokona a keresztények bosszúálló erős Jehovájának (nem tudom miért nem illene ez a keresztény istenre ép úgy, mint a zsidókéra). A keresztény Isten dogmaköteleivel, egyház-hajdújával, ördög pandúrjaival sokkal inkább halott volt Rousseauban, mint Voltaireben. Rousseauban nyilatkozott meg: ez az isten Rousseau volt. Hangulat, líra. így oldódik fel Rousseau morális anarkiájában a vénült társadalom minden kötő ereje. A protestantizmustól megkezdett, a Descartestól folytatott forradalmat betetőzi ez a szegény beteg nagy ember: a hitbeli, a logikai, a morális megismerés egyetlen forrása, kritériuma a tiszta én lett. A szent, az igaz, a jó gyeplői kiragadtattak a társadalom kezéből. Mint Luther, mint Descartes, Rousseau is távöl állott attól, hogy elfogadja saját lelki menetének anarchikus logikumát. Rousseau különösen két gondolattal igyekszik javitani romboló individualizmusát: az egyik az, hogy eredetileg minden ember egyformán jónak született s a második a contrat social. Az elsővel,, a világ egyik legtudományellenesebb gondolatával ma már nem érdemes foglalkozni. A második fikció szerint energianyerés céljából mindenki mindenkinek adja magát mindenestől. így minden olyan tettben, mely az egész közre kihat, a közös akaratot (volonté générale) kell követni mindenkinek. Minden tett, mely a volonté générale-t sérti: bűn s az illetőnek lakolnia kell érte. Ebből a morális felfogásból fejük ki ai egész Rousseau. Az a tragikus ellentmondás, mely benne van, betegsége lesz az egész utána jövő kornak. Nem tartozik ide most kitérni arra, hogy fejti ki ebből gondolatai rendszerét s hogy teremt valóságos numenné.egy csomó elvonást. Rousseau legfőbb eredménye a következő: Az egyházak vallása és morálja s a rendi monarchia kimerítették azokat a társadalmi értékeket, amiért létre jöhettek. Kellett jönnie egy erőnek, mely ezeket a feleslegessé s igy ártalmassá lett kényszereket feloldja s a haladás lelki akadályait elhá — 2 — ritsa. Rousseau anarchikus lirizmusára volt szükség. A francia forradalom explozív kezdete a Rousseau jegyében meginduló átmeneti korszak. A francia forradalom nem végződött Napóleonnal: most is folyton folyik s mindnyájan — mint ágens vagy reagens — küzdői vagyunk. És e korszak morálja s morálján alapuló hite Rousseaué. Katolikusok, protestánsok, zsidók milliói mennek régi templomaikba, de nem a régi, egyházi Istent keresik; magukkal viszik Rousseau ürai istenét. Egy nagy történelmi átalakulás folyamában vagyunk: egy sokszázados társadalmi kényszer lirai szétoldásánál. A morál terén pedig folyik a küzdelem, hogy az narchikus és szociális princípium összeegyeztessék. Mindkét morál hivei joggal hivatkozhatnak Rousseaura. Mint irodalmi szuggesztió azonban a tiszta én morálját hirdető Rousseau s az énjének sajátos voltára oly irradiáló őrültséggel büszke Rousseau volt nagyobb hipnotizáló hatással. Azok a szavak, melyeket mindkét nézet hivei mint legvégső érvet emlegetnek, általában Rousseau müveiből hullottak a lelkekbe: az én, a természet, a természetben megnyilatkozó isten, az erény, az abszolút igazság (justice), a szabadság, testvériség, egyenlőség, velünk született jogok és kötelességek, emberiség stb. Ezek az elvonások teszik ki a keresztény-monarchikus korból a szocializmus felé vajúdó burzsoá-kor lirai mitológiáját. Ezeket a fogalmakat tette Rousseau 150 év generációinak vérévé lirai logikájával s hatalmas irodalmi szuggesztiójával. ESŐBEN. — WRCHLICKY JAROSLAW. — És hull a zápor. Öt napja esik! Te varrsz, én olvasok — lassan körülfon /. Csönd — mint két levelet — mélán,titkon, Kiket a forgószél egy helyre vitt, És álmaimba szövődik a képed, Aranyhaja^I. Majd dalt dúdolsz nekem, Mint zümmögő kis méh a légbe fenn, Ha vihar elől keres menedéket. S ha elborulna egészen a Nap, Akkor se panaszolnék semmit én fel: Szemed fénye százszor szebb, gazdagabb. Uj májust lop a lelkem mélyire, S több örömköny csillog szememben éjjel, Mint ahány esőcsöpp hull most a földre le. ELEK ALFRÉD. ■
