Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-01-28 / 4. szám
A SZÍNJÁTÉK ELFAJULÁSÁNAK KORA. (Folytatás.) A histrio lett a centruma a római társadalom életének, a legelőkelőbb római urak és hölgyek histriókat tartottak és Seneca nem ok nélkül nevezte el a római nemes ifjúságot “mancipia pantomimorum”, a színészek rabszolgáinak. A comoedus, a ki Plau'tust és Terentiust interpretálta, teljesen kiszorult az érdeklődésből, a fölszabadult színjátszás minden pórázról elszabadult s nem kell éppen az első századok egyházatyáinak szigorú szemeivel nézni a pantomimikát, hogy tömérdek megbotránkoztatót találjunk bennük. (Folytatjuk.) Hogy a pantomimikában csakugyan a színjátszás művészete állott a maga lábára s hogy a színészi lélek milyen káprázatos virtuozitással fejezte ki magát pusztán tesi akcióval (Lessing is nagyon rajongott a régiek chiromantiájáért): érdekesen világítja meg a következő eset, a melyet szintén Lukianos mond el már említett dialógusában. Nero császár uralkodása alatt Demetrius cinikus bölcsész odanyilatkozott, hogy a szinielőadásban, a tulajdonképpeni drámában a • pantomimikus jóformán fölösleges személy. Fontos a zene, az ének, a kórus, a kiállítás, az olvasott szöveg, míg ellenben a pantomimikus csak együgyü, ét itelmetlen mozdulatokat produkál. E kijelentésre a kor egyik hires színésze — Lukianos szerint — azzal a fölöttébb méltányos kéréssel fordult Demetriusboz, hogy nézze meg őt előbb, azután ítéljen s vállalkozott rá, hogy énekszó és fuvolakiséret nélkül fog játszani. így is (történt. Eljátszotta Ares és Aphrodite házasságtörését, árbázolta Heliost, a ki az ügyet besúgja, a leskelődő Hephasistost, a ki hálójában megfogja Arest és Aphroditét, az istennő szégyenkezését, Ares félelmét és könyörgését, szóval, az egész történetet mindenestül, úgy, hogy Demetrius elA szobrász-művész alkotás közben... maga is fölcsapott histrionak, mivé lett, arról a históriai kézikkönyvek is bőven beszélnek. Minő vad érzékiesség és mily sziragadtatásában igy kiáltott fel: Ember, én nemcsak látom, hanem hallom is, a mit csinálsz, mert hiszen a kezeid mintha csak beszélnének. Hogy ez a színjátszás már Augusztus uralkodása alatt mennyire kifejlődött, sőt mennyire elfajult, a hogy Nero alatt, a ki laj mámor fogta el az egész római előkelő társadalmat, a mely valósággal bomlott a szinielőadásokért, főképpen pedig a színészekért, arról megdöbbentő képet festettek Juvenalis és Martialis az ő szatíráikban. Pylades és Bathyllos, két görög származású szülész lett klasszikusa a pantomimikának; a tragédiajátszó Pylades, a kit egy latin ' vers úgy magasztalt: “Tot linguae quot membra viro” s a kit Augusztus császár erkölcsrendészeti okokból száműzött, de kénytelen volt nyombal. visszahívni, mert különben kitört volna Rómában a forradalom, s az a Bathyllos, a kinek bája és szépsége megbabonázta a római patrícius hölgyeket s a kiről Juvenalisban reprodukálhatatlan sorokat találni. — 9 — mtmmmmmmM mm ■
