Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-07-15 / 22. szám
agyamba eltűnjenek csak azért mert alkotójuk az egyszerű katonasirban nyugszik?... Amikor az “erdő” szót olvassuk vagy halljuk, váljon nem látjuk-e azt az erdőt, amelyet egykor valahol útközben a vasúti kocsi ablakálból vagy a szinpadon láttunk? Ha elhalt apjáról beszél, kinek nem tűnik fel lelki szemei előtt a rég elporladt arc majd szigorú, majd lágy esetleg az utolsó búcsúpillantás szigorú keménységű formája, vonalai? Mit érne az egész életünk, ha ezek a képek — mindegyik a maga jelszavára — mint a fényvetitő világosságában, pillanatokra fel nem tünedeznének a feledés homályából? Betegség?... Bizonyosan az! A világ fel van sebezve és nem tűr meg más jelszót, más képet mint ami a tömegsírokra vonatkozik. A bennem élő baj társ egy pillanatra sem fekhet a többi halottakhoz, mert minden ami történik egy villám-villanás, amely megvilágítja. Az első reggeli lap amely a kezünkbe jut elsülyesztett hajókról, visszavert támadásokról beszél. És máris forog a film: lihegő, birkózó emberek, akik begörbedt ujjakkal kapkodnak a hullámhegyekből még egyszer az élet után, a dühtől és fájdalomtól eltorzult arcok tolulnak egymásra. Minden beszélgetés, amelyet ellesünk, minden ablak, minden lélekzetvétel egy-egy jelszó. Még az éjszaka sötét csendje is jelszó! Vagy nem a haldoklók ezreinek hörgését jelzi a percmutató minden percenő mozdulata? Nem elég a leszaggatott álkapcsok, az átmetszett torkok, az egymás által összemart hullák tudata, ahhoz, hogy annak a pokolnak a lármáját halljuk, amely a vastag légfalakon túl tombol? Ha valaki biztosan tudná, hogy amig kényelmesen ,pihen párnái között, a szomszédos szobában meggyilkolnak valakit és dobogó szívvel ugrana ki az ágyból váljon beteg volna az? Vagy nem szomszédságunkban vannak mind azok a helyek, ahol ez ezrek lapulnak meg őrületes szorongásban és nyomorúságban, ahol a föld széttépett emberi tagokat haj igái az ég felé és ahol az ég vasököllel döngeti a földet? Váljon tényleg elvonatkozhatunk-e saját keresztre feszitett énünktől, amikor az egész világ ezektől a jelszavaktól, figyelmeztetésektől viszhangos?... Nem! A többi a beteg. Azok, akik csillogó szemekkel olvassák a győzelmi híreket, akik a hullahegyeken át a meghódított négyzetkilométereket látják csak; azok, akik maguk és az egész emberiség közé színes zászlókból készült falat állítanak fel, hogy ne lássák mit követnek el azon túl, amik ők “front”-nak neveznek, a hozzájuk hasonló emberekkel. Mindenki beteg, aki tud még gondolkozni, beszélni, vitatkozni és aludni, tudva azt, hogy a hozzá hasonló emberek azalatt felhasitott hassal a saját beleiket a kezükben fogva, mint széttaposott férgek másznak a szántóföldek göröngyén, hogy a kötöző helyhez vezető fele utón mint az állatok múljanak ki, mialatt valahol távol egy forró testű asszony egy üres ágy mellett álmodik. Azok a betegek mindannyian, akik nem hallják a sohajtozást, fogcsikorgatást, borgest, ordítást, a dörgést, robbanást, a jajokat, az átkozódást és a döglődést, mert körülöttük a hétköznap, a mindennapi élet mormol, vagy a csendes éjszaka nyugalma terül el. A vakok és a siketek a (betegek, nem én! Azok az eltompultak a betegek, akiknek idegzete, lelke nem vibrál, akikből nem szól a szánalom és a harag éneke, azok a számtalanok, akikből mint a hurtalan hegedűből csak a külső zaj viszhangzik. Vagy azok a gondolatnélküliek az egészséges emberek, akik mint a túlságosan megvilágitott felület semmiféle képet sem fognak fel?... Hát nem éppen az emlékezés a legmagasabbdrendü tartalma az emberi létnek? Hisz ez az a kincs, amelyet csak az állatok nem ismernek, akik a történéseket nem viszik tovább magukkal és akik az emlékezést nem is tudják újból produkálni önmagukból. Gyógyuljak ki az emlékezéseimből mint valami betegségből? Hisz emlékezéseim nélkül már nem az volnék, aki vagyok, mert minden ember az emlékezéseiből van megalkotva és csak addig él emberi életet, amig emlékezetének szekrénykéjét, vetitő-kamráját magával hordja. Ha nem tudnám megmondani, hogy hol éltem le ifjúságomat, hogy milyen volt az apám hajszíne vagy az anyám szemei, ha nem állana minden pillanatban rendelkezésemre az emlékezetem, hogy abban — ha a szükség úgy kívánja — a megfelelő, képet fellapozhassam, milyen gyorsan megvolna a diagnózis: ‘‘agyalágyult” vagy “gyengeelméjű”! Hát ahoz, hogy valaki “szellemileg normális” legyen az volna szükséges, hogy az emlékezetét úgy kezelhesse mini a szivacsot a palatáblán, hogy azokat a képeket, amelyeket a legnagyobb, legborzasztóbb nyomorúság égetett a leikébe parancsszóra eldobhassa mint egy fénykép-album kiszakított lapját?... Egy ember halt meg a szemeim előtt, nehéz, kemiény halállal, borzalmas halálküzdelemben, az Élet és Halál titánjai által szétszaggatva és mert küzdelmének minden apró részletét mint pillanatfelvételeket megörökitettem emlékezetemben, és mert ezeket a részleteket mindég újból át kell élnem, ha a történések ujja ezt a lapot üti fel, ezért volnék beteg? Én beteg? És a többiek, akik testvéreik szétmarcangolása, eltiprása, megsemmisítése, a szöges drótsövényekbe akadt emberek lassú, rettentő kimúlása fölött -mint üres lapok fölött el tudnak lapozni, ezek volnának az egészségesek? Hát hol kezdjem meg a feledést orvos uraim? Felejtsem el, hogy a háborúban voltam? Feledjem el azt a pillanatot, amikor a füstös vasúti állomáson halálsápadt fiam összeszoritott ajkakkal állott az anyja mellett és én a vasúti kocsi ablakából roszul színlelt vidámsággal a viszontlátásról fecsegtem mialatt szemeim oly mohó vágyakozással fürkészték és szívták fel lelkembe az asszony és gyermek képét mint ahogy a tikkadt katona egész napi menetelés után kinzó szomjúságát oltja az áhított itallal? Elfeledjem azt a keserűséget, amely fojtogatott, amikor a pályaudvar torka lassan elnyelte előlem asszonyomat, gyermekemet, egész világomat? Elfeledjem a halál felé való utazásomat, amelyet egy nyári kirándulásra induló családapákkal tultömött vasúti kocsiban tettem meg mint magára hagyatott utas? Mint hitvány mázolást hajítsam ki emlékezetemből ezt a képet? Feledjem el, hogy mit éreztem, amikor minden állomással nagyobb lett a csend körülöttem, mintha csak az élet szakadozot volna el tőlem, mig éjféltájban már csak egy-két alvó katona ült a kocsiban és egy halálsápadt, fájdalom dúlta gyermekarc lebegett előttem a pislákoló olaj lámpa — 9 —
