Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-18 / 11. szám
Révész Béla. A proletáriátus a magyar irodalomban alig szerepel. Alig akadt magyar iró, aki irt volna róla. Ahol szerepel is, csak mint népség-katonaság, hogy hátterül szo.gáljon az úri ágálóknak. Olyanfajtán, mint a föltörekvő burzsoázia annak idején a feudális irodalomban. Shakespeare darabjaiban milyen alárendelt szerepe van a polgárságnak. Komoly darab hőse nem is lehetett, csak piszkolódva, finnyás undorral emlékeztek a királyok, hadvezérek a szurtoskezü kézművesről, a garasoskodó kereskedőről. És ahol Írnak is magyar írók munkásról, nemcsak jelentéktelen, de leginkább kétes értékű a megemlékezés tisztessége. Nem a maga hatalmas szociális harcában álló munkásságot rajzolják, hanem a Lumpenproletariátust. Sokkal több poézist látnak egy részegeskedő, minden bűnre elszánt, minden gazságra kész Lumpenproletárban, mint egy szorgalmas, rendes munkásban, aki szombatonként odaadja feleségének a bérét, aki pontosan fizeti a szakszervezeti járulékát. Odáig nem tudnak emelkedni, hogy ebben a munkásban egy forradalmi osztály tagját lássák, hogy szemnek lássak a proletáriátus nagy láncában. És ezt látja meg Révész Béla. Abban van az ö súlya, hogy az egyes munkás, az egyes ember életét ő nem látja külön életnek, csak osztálya élete egy darabjának. Hogy mindig fölismeri azt a kapcsot, amely az egyes embert odafüzi az osztályához. Abban jelentős, hogy ő a nyomorban nemcsak nyomort lát, a szenvedésben nemcsak szenvedést, de látja benne a forradalmiság első csiráját, látja a szocialistává levés első hajtóerejét. A munkásban nemcsak egy embert lát, de egy hatalmas osztály tagjának is nézi, ahogy a proletárban nemcsak a szegény embert sajnálja, de benne a forradalom katonáját is becsüli. Akik Írtak proletárokról, csak a furcsaságokat látták meg. A rendes életsorstól elütő, a mindennapitól különböző borzalmakat, az elesettek, a kizüllők szomorú végét, pálinkába, bordélyba, állati beletörődésbe, kórházba fullását. Révész Béla éppen a mindennap nagy tragédiáit látja meg, a szürke köznapokból s^ikráztat színeket. Nem a témakeresés hitvány, fölszínes alkalma, de ragadó ér-j zés és tudatos világnézet viszi a proletár-! élethez, a proletársorsok forgatagába. £ Tán legnagyobb, leggyökeresebb elvá-E lasztója minden másoktól az, hogy ő a proletárélet centrumát nem a nyomorban, hanem a munkában látja. Ahogy Csizmadia Sándor parasztjait, földmives proletárjait is az vágja el leginkább a Móricz Zsigmond parasztjaitól, hogy nem az erotikum, de a mupka szabja meg az életüket. A munka dönt és -emel a Révész Béla világában. A munka, a mindennapi, az egyforma, a robotos munka a maga képére formálja az embereket is. És ahogy íróknál, akik azt hiszik, hogy a környezet, a természet gyúrja magához az embert, nagy természetleirások, hosszú, részletes vidék, állat, növényképek vannak, ha Arany Jánosnál külön tanulmányt lehetett irni az ő “állat- és növényvilágáról”, hát Révész ROULD AMUNDSEN, a világhírű norvég sarkutazó, aki most újból expedíciót szervez az északi sark kikutatására. Bélánál ilyen rangban állanak a munka eszközei, a szerszámok, a gépek. Megele- Vednek a betűiben a gépek minden rangja és fajtája, kedvvel, aprózva leírja a műhely szagát, a gyár zakatolását, a munka processzusát, kínjait és gyönyörűségeit. Az emberei egész életét a munka határozza meg, a munka-isten teremti a maga képére. Megszabja a rabszolgái életét, gondolatát, vágyódását, ételét-italát, a szerelmét, a csókjai óráját, a gyerekei álmát, a születésük idejét. Ott van a könyvelő (Gyerekecskék), aki csak akkor szerelmeskedhet a feleségével, ha nincs alkalmazása. Ha reggeltől estig való robot után hazakerül, csak belevágja magát az ágyba; de ha facér, akkor uj, szöszke fejek kelnek életre, egy-kettő, öt-hat gyerek sorakozik a munkanélküliség szerelmes napjai nyomán. Ez a szomorú idill gyönyörű harmóniában állhat meg a Morris Rosenfeld tragédiás sorsa mellett, aki sohasem látja ébren a maga kis fiát. Mikor munkába megy, még nem ébredt föl, mikor munkából hazakerül, már elnyomta az álom. Mintha a művész öntudatlan rábukkanásával vérévé vált volna, mintha minden pórusán beivódott volna a históriai materializmus világnézése, Révész Bélában művészi látássá lett a proletár-filozófia. Tán legkitetszőbb ez a “Kezek” novellában. A város elhódítja a parasztlányt. Ahogy fölkerült a faluról, gyűlöli, utálja a várost, hazakivánkozik. Aztán lassan befonja a város. Keríti, csábítja a maga uj, fejlettebb életével, uj, raffináltabb örömeivel. A paraszti ruha helyére városi ruha kerül, uj, tornyos frizura és a keménykezü parasztim helyére a finom, fehérkezű fiatal ur. A falu parasztleánya a város cselédleányává lesz. A mindennap embersorsa kerül elénk, de vele roppant lelki válság. A nagy anyagi változással, a faluból városba kerüléssel, a parasztlányból cselédleánynyá változásai ime nagy lelki válság, nagy lélektani konfliktus sarjad. Ez a gyökerekig ható látás teszi olyan méllyé, hatalmas perspektívákat vetitövé a Révész Béla írásait. Teljes nála a nagy marxi megismerések sora, az embersorsok megszabó ágenseinek, a munkának, a társadalom életének a szavába éles hangon rikolt bele az osztályharc sivitása is. A hősei sohase gazdag emberek, de apró, szegény nincstelenek, munkás, cselédlány, könyvelő, inas, kaszirnő. Mintha meg se látná közelről gazdag emberek életét, mintha csak addig figyelné, amig közük van a szegényekhez, amig bántják, zsákmányolják, marják az ő embereit. Nem kerül el, mint az amerikai szocialista iró. Upton Sinclair, a nyomor tanyáiról a vagyon palotáiba is, hogy szembeállítsa őket egymással, a vágóhíd véres, verejtékes borzalmait nem teszi rikítóbbá a milliárdos fényűzés, pazarlás ellentétével. — 8 —
