Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-11 / 10. szám
A kis leány és a kutya. Irta: LUX TERRA. Ancsti, a kis leány, a szekéren ült, mely vitte őt a pesti, homokos rónaságon, arra Szolnok felé. A fejét még otthon, Pesten hátrakötötte az uj asszonya egy meleg posztókendőjével, pedig olyan jó meleg őszi délután volt, hogy oda illett volna májusnak. • , A kis batyuja, amely egész vagyonát képezte, ott hevert mellette, a kas fenekén. Ott volt a kis batyuban mindene: három inge, az ünneplő szoknyája és topánkája, a mell kötője, két rongyos, tarka zsebkendő, egy piszkos imádságos könyv s az anyja halotti levele. Apja, ilyen fölösleges luxus, nem volt Ancsunak. Az anyja tizennyolc esztendős korában lejött Trencsénböl Pestre, palotát építeni s egy őszi éjszaka — de azt nem lehet pontosan tudni, hányadik őszi éjszaka —• a klinikán megszületett Ancsu. Szerencsére a többi kis iférgek mind elhaltak, de az utolsó, Ancsu, megmaradt. Már akkor az anyja beteges volt, megette a tüdejét a sok téglahordás, a mészpor s ott kellett hagyni a palotaépitést és elment vicinének. Valami magazin-félében lakott Ancsu az anyjával nehány esztendeig s az a magazi tele volt ládákkal, egerekkel s a hoszukás, keskeny, böntönszerü ablakon, egy nagy, 'piszkos, sötét falra nyílt. Ancsunak abban a nagy, négy emeletes házban egyetlen barátja az egerek voltak. Egy bizonyos füttyentő sziszegésére úgy szaladtak eléje, mint a galambok a buzaszem pergésére s ott sétálgattak a kezefején, a tenyerén, ami igen boldoggá tette a kis leányt. Mindenik egérnek más nevet adott, rongyokból kis sapkát, köpenyeget varrt nekik, olyat, mint azoknak a kutyáknak van, kiket jobban szeret az asszonyuk, mint az olyan nyomorult kis emberi kuvaszt, mint Ancsu. Egyszer aztán ‘nagyon beteg lett az anyja s egy sötét, hideg, ködös decemberi napon, a nyomorúság és a tüdővész megölte. A kórházból temették el. Nem ment más emberi teremtés a koporsója után, csak a kis leány, akit kézen vezetett egy másik viciné, a meghaltnak a földije. És ez az asszony beprotezsálta Ancsut egy másik négyemeletes ház házmesternéjéhez, akinek nem volt gyereke s máskülönben jószivü asszony volt, de hirtelen mérgü s ilyenkor a hóhérságig igazságtalan. Ancsunak itt elég jó dolga volt. Volt a háznál egy nagy, kövér kandúr s Ancsu ezzel mindjárt megbarátkozott. Azután vett neki a házmesterné egy ötkrajcáros kosarat s ezt egész nap a karján hordta. Délután beletette az uzsona-kenyerét s kiment az utcára bámészkodni. Csúnya, sovány, madárorru kis leány volt, homoksárga haja lelógott a szemére, mely olyan kék volt, hogy szinte zöldnek látszott s orgonavirágszerü, kopott kis slafrokjában ácsorgott az utcán és nézegette különös érdeklődéssel és szeretettel az állatokat. Az embereket nem szerette, félt tőlük, de óinkig el tudta nézni a söröshordókat huzó, nagy, otromba lovakat s ha hozzájuk férhetett, oda állt eléjük, kékes-zöld szemével rájuk nézett és beszélgetett hozzájuk: — Kedves ló... jó ló... én vagyok Stankó Ancsu... Nézd, van egy kis kosaram... A mamám meghalt a kórházban... Olykor elment a cukrászda elé, először azért, mert a kirakatban volt egy kis targoncás-ember, aki nagyon tetszett neki, azután azért, mert észrevette, hogy a kirakat alatt egy pincének az ablaka van, ahol a cukrászsegédek a süteményeket készítették. Ancfeu itt. órákig el tudott ácsorogni és nézte a lenti sürgést-forgást, a segédek fehér sapkáját, az inasokat, kik diót, mandulát őröltek s ezalatt ő a pinceablak előtt ette a maga kis kenyerét. Egyszer amint igy evett, lenn a pincében, az ablak alatt egy széken, egy kis kutya ült és nézett fel olyan gyorsan megértő szeretettel a kis leányra, amelyre csak egy kutya képes. — Nini, — örvendett magában Ancsu — egy kis kutya! — És sóvárgó csodálkozással gondolta el, milyen jó dolga lehet annak a kis kutyának ott lenn. Ehetik diót, cukrot, habot... s ez alatt a kis kutya hasonló sóvárgással és kunyoráló pillantással nézett ő reá s ha lesett a vasrostélyon keresztül egy morzsa az Ancsu kenyeréből a pincébe, a kutya mohón felkapta és megette. ■Ezen eleinte nagyon csodálkozott a kis leány s mind sűrűbben dobált le kenyérdarabokat. És a kutya mohón, édesdeden ette a kenyeret. A segédek olykor egy-egy darabka süteményt, cukrot dobtak eléje, de egyiket sem ette olyan jóizüen mint az Ancsu kenyerét. És az egerek helyett most ez a kutya lett az Ancsu barátja. Minden délután elvitte az uzsonna kenyerét s falatonkint ledobálta a kutyának. Már régebben tartott ez az ablakon át való barátkozás s Ancsu mindig várta, hogy a kutya fel fog jönni a pincéből, odamegy hozzá és ő akkar megsimogatja a fejét, megcsókolja á szemét és elmondja neki: hogy ő Stankó Ancsu és a mamája meghalt a kórházban... De a kis kutya nem értette el ezt a kívánságot. Ostobán és feszesen ült egy magas széken s innét nézett fel . Ancsura és megette a kenyerét, sőt egy nap a húst is, amit a kisleány ledobott neki. Ancsunak úgy tetszik, hogy a husajándékra még barátságosabban nézett reá a kutya és most már szentül hitte, hogy egy nap feljön hozzá a pincéből. S ennek reményében, ahogy csak tehette, húst hozott a kutyának. Hol a maga porcióját, hol elelcsent egy darabot a vágódeszkáról, ha nem látta a házmesterné, vagy a kredencből vett ki egy csipetnyit. Mindig csak egy csöppet, s a maga számára soha, de egyszer rajta kapta a mérges asszony s a mellett hogy kegyetlenül elverte, öt perc múlva az egész cselédség tudta, hogy Ancsu húst lopott, hogy Ancsu tolvaj. És úgy néztek a kis nyomorultra mint valami bélpoklosra. Az asszony be sem engedte a házba, kívül a konyhaajtón kapott enni s addig járta az árvaházakat és hirdetett az újságokban a kis leány örökbeadását, mig egyszer csak beállított hozzá egy parasztaszszony Szolnokról, kinek tavasszal halt meg az egyetlen lánykája. Az asszonynak ugyan nem tetszett a csúnya tót leány, de a házmesterné annyi jót beszélt a gyerekről, meg Krisztusról, a keresztényi kötelességekről, hogy az asszony utoljára mégis csak felültette a szekérre Ancsut, aki szó nélkül engedelmeskedett és mindent úgy tett, ahogy parancsolták neki. Kezet csókolt a házmesternek, a házmesternének, — a sok jóért, amit vele tettek, — a ház összes szakácsnéinak, de szivéből csak a kövér kandúrt csókolta meg és csak akkor kezdett el sírni, mikor a szekér elindult és hirtelen eszébe jutott, hogy most már soha többé nem fogja látni az ő kis kutyáját. — 16 —
