Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-04 / 9. szám
Vera Irta: MÓRICZ ZSIGMOND. Ha száz keze lenne, mind tele volna dologgal. Vacsorát főz az urának, meg a mezei munkásoknak, amellett ellátja az udvari éheseket: a hizökat, a kondáról hazajövő malacokat; a tehenet beköti, sós korpát ad elé, megfeji s még ezt a büdös kotlóst is örökké hessegetni kell, mert ez úgy bekapott a konyhába! Nem akar már elülni a cudar, pedig ideje, este van Vera, a fiatal asszony, boszárkánynak is beválna, minden segítség nélkül végzi a háromnak való munkát. Persze, mert inkább százfelé szakad, minthogy segítséget vegyen maga mellé. Meghalna bele, ha négy-öt forintot kellene fizetni egy leány nak; meg a kosztját.! meg a piszkát látni! meg a mérget nyelni vele! Inkább tízszer megtesz 1 valamit, mint egyszer mondja. Csak igy a legjobb; az van jól, az megvan, amit az ember maga tesz. Pedig .minden rettenetes nagy dolga közt legnagyobb a kis fián való gondja. Ott feündörög körülötte a csöpp, vékony kis fekete gyerek. Szakasztott olyan, mint az anyja, tisztára mintha a szeméből ugrott volna ki. Szinte ijesztő a nagy hasonlóság, a tejfehér arcbőr, a csudálatos nagy fekete szemek, az összes vonások. Nem is olyan, mint az anyja volt kislány korában, hanem, amilyen most, csak gyerekké fiatalitva. Csupán a nézése, mozgása más; a pillantása - lágy és bámészkodó, nagy szeme talán még nagyobb, mint az anyjáé, nem villog élesen és erélyesen, hanem el-elszórakozik, megcsudál; odavilágit, ahová néz. Ez az idegenszerűség izgatja, rémitgeti az anyját. Vera imádja a gyerekét, jobban mint a szentképet a hivője. Önmagát szereti benne, a saját testét látja, rajongja körül s megretteg, iha ezek az idegen nézésű szemek rávetödnek. Mondják, hogy a tulokos gyerek meghal s Vera mindennap végig-végig reszket ettől a sejtelemtől. Nem meri hinni, hogy ez az ö törékeny, gyönge, okos fia emberkort érjen. Nem engedi az Isten, hogy angyalok nőj jenek a földön. A szomszéd birkás, vásott, szeplős kölykei, azok meg fognak nőni s lesz belőlük tömlöc tölteléke, de ez az ő kicsi szentje, ez nem ér nagy kort. Ha ez a gondolat rájön, lecsap kanalat, sajtárt s ott, ahol van, konyhában, udvaron csak ölbe kapja a szoknyájába kapaszkodó gyereket, szenvedélyesen öleli magához és felkiált: — Eggyem, pettyem, mi lenne belőlem, ha te nem volnál!... Urjézusisten belepusztulnék! Aztán leteszi a földre elbámuló kis fiát, mint a himes tojást és rohan tovább a dologgal, mint az őrült. Az utóbbi időben rettenetes csapásokat hozott az élet. Az apja a télen kiment a Tiszára jeget fuvarozni. Lékbe esett, odahalt. Alig ocsúdtak fel valamennyire a borzasztó eset után, a nagylegényöccse a pisztolyát tisztogatta. Egy golyó volt benne, elsült, szivén találta a fiút, rögtön vége volt. A temetés csúnya, esős, hideg tavaszi napon folyt le, a másik öccse megfázott, meghűlt, kilencednapra kiterítették. Kisértetek jártak. Verának már senki férfivére nem volt, csak a kicsi fia, ez a — 14 — különös nézésű gyermek, akit parányi korától kezdve halálra szánt a világ, mert úgy sincs benne élet. Ha olyan őrült sok dolga nem volna, megháborodna ettől a gyerektől és ha ez a gyerek nem volna, meg a dologtól. Már reszket, ha a falevél libeg, nem a halál szele jön-e? Ha a bútor megreccsen, elijed, mi rosszat jelent? Ha a kiskapu becsapódik, a szívverése is megáll, nem gyászhirt hoznak-e megint? — Eggyem, pettyem, ha itthagysz, utánad megyek. Csak legalább még egy gyereke volna, hogy több nyugodalma lenne: egyik csak megmarad! De ahogy a fiacskája nevető nagy szemébe néz, gyűlölködve pillant körül, azt az idegen gyereket nézi ki innen, akit itt sincs, de ha itt volna, megkárosítaná ezt az egyet, a kitől elvenné a szive felét, minden nyalánkság, minden becéző kedvezés felét! Nem, nem kell másik! S halálra csókolja ez egyetlent, aztán dolgozik szakadásig és emelkedik a szive, hogy a fiáért teszi: Ha már nem adott neki az Isten azt, amit minden komisz kolduskölyöknek meg adott, erős, tüzes vért, kapjon a szüleitől vagyont, segitséget, hogy könnyű legyen az .élete. És boldogan nézi Vera a hízók jó étvágyát, a hornyuk .fejlődését, a búzaár emelkedését, ez mind az ő fiának pótol egy-egy parányi tüzes vércseppet. Akinek pénze van, betegen is jobban megél, mint az egészséges koldus. De meg aztán nem is beteg ez a szent csöppség, csak olyan nyápic. Majd kiforrja magát, majd erős lesz, ha megnő. Az lesz csak a dicsőség, ha neki nagy, derék fia lesz, aki az ö ábrázatával, az anyjáéval, jár-kél a világban és mindenki tiszteli, becsüli, mindenkinek parancsol, mert az anyja nemcsak testi alakját, de drága nagy vagyont is hagyott rá. — Eggyem, pettyem, megváltó kis Krisztusom!: Megjöttek a munkások a mezőről. LeEgy felsőmagyarországi falusi otthon, amelyből a családapa elment a harctérre s ott maradt örökre.
