Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-03-04 / 9. szám
a nyílt erotikát félénken kerülte, a paraszterotika brutális őszintesége, durvasága, érintetlensége a kultúrától, mely az uraknál a szerelmi ügyeket a pikantéria gáláns iátyolával vonja be, sokakban kényelmetlen érzést támasztott. A magyar intelligencia különösen van a paraszttal: a valóságban nem törődik, rendszerint rossz viszonyban van vele, nem érti, ha lehet, elnyomja, mindenesetre elhanyagolja, az irodalomban idealizálja, megdicsiőiti s ebben az idealizálásban valami hazafias dolgot lát. Móricz azonban máskép bánik vele: cseppet sem idealizálja, összes hibáival, bűneivel mutatja be, de érti, átérzi és törődik vele, megértő szemmel kiséri el élete legkisebb zugába, az idősebb, jobb és kultúrában különb testvér haragjával korbácsolja bűneiben s a testvér együttérző szeretetével öleli magához szenvedéseiben. Ez általában a magyar társadalom minden rétegéhez való visznya: mindenütt családtagnak érzi magát köztük s érzi a családtagok közösség-érzetét, de érzi azt a jogát is, hogy megmondja nyíltan, brutálisan a maga véleményét. Minden előtte járt Írónknál a paraszt mint egyszerű, néhány elemien tipikus vonásból összetevődött, kevés komplikációju lény jelenik meg. Móricz megmutatja, hogy a paraszt is ép olyan sokrétű, komplikált, az érzés, az indulat, a szenvedély, az érdek végtelen sokféle árnyalatából összetevődő lény, mint minden ember s ép oly hullámzó, viharos, válságoktól gyötört, hevülésektől felmagasztalt belső életet él. Egész irodalmunkban alig találunk olyan komplikált, annyi sokféle szálra felbontható regényalakot, mint a' Sárarany Túri Danija. A lelki komplikációknak, az ember belső életének ez a gazdagabb rajza az, ami Móriczot az irodalom modern áramlatához köti. Az emberrajz nála is, mint minden modernnek nevezett írónál, a pszichológiai komplikációk rajza. A másik vonás, ami legközvetlenebbül köti a magyar irodalom legifjabb nemzedékéhez: az elégedetlenség szelleme, amely tisztán láttatja vele a magyar élet minden baját, elmaradottságát, bűnét. Innen a dacos vonás benne, a haragos igazmondás, az öklével az asztalra csapó felháborodás. Minden nagyobb munkája egy-egy indula tos tiltakozás a magyar élet valami jelensége ellen. A maga módja szerint ő is forradalmi szellem — nem politikai forradalmár, mint Ady, inkább morális forradalmárnak lehetne mondani. Minden Írónk közt ő mondja a leglesujtóbb kritikát a mai magyar társadalomra, ő mutatja fel legvérzőbb sebeinket, még pedig épen azokon a társadalmi rétegeken, melyeket eddig az egészség, az érintetlen épség illúzióival vettünk körül. Száll a hó. Irta: VÁLFI GÉZA. Száll... száll a hó... Hahó!... Hahó!... A ragyogó, Szép, ezüstös hó... Hány milliárd lehet — Ki tudja, — az a rengeteg Csillogó, csipkés hópehely?... De ki is bánja?! Éljen a Máma! Holnap úgyis már Csak fekete sár Hahó!... Hahó!... A ragyogó, Szép, ezüstös hó. Éljünk hát a mának Fehér hóvirágom... Ma, gyönyörök várnak, A holnap még álom, Vagy tán a halál... Az élet elszáll; Száll. . . száll, mint a hó. . . A ragyogó, Szép, ezüstös hó. Ne féljünk a téltől, Hulljon csak a hó!... Gazdag — kincsek nélkül — a szív, ha bohó; Szilajabban tüzel Ez a varázs-tűzhely, Mint száz kandalló. Ajkunkon az élet Tüzes csókja ég... Ó, én igy nem félek Hisz miénk az ég!... Hahó! Hahó! Hadd hulljon a hó; A ragyogó, Szép, ezüstös hó. Mit ér kincs és pompa; Cifra, üres fény? Vágytalan pokolba’ Dusán is szegény Az, kiben nem lángol: Szerelem, szív, mámor, Pezsgő, forró vér... Ő, aranyimádók! Nincs minálunk tél... Hahó!... Hahó!... Csak, ragyogó, Szép, ezüstös hó. Jöjj, szent hószerelmem Csókra, ... ölelésre... Szórjunk hát mi ketten: Gyönyört, álmot, üdvöt A kis hópihékbe. . . Mert cudar a világ; Koldus-szivü, gyáva — Szeretni is félnek... Úgy száll el hiába A hó és az élet.. . Hahó!. . . Hahó!. . . A ragyogó, Szép, ezüstös hó. New York, 1917.
