Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-18 / 7. szám
JHHBH w/m ipn Komisz élet. — Ne bánts... részeg vagy... te korhely... eredj innen... ne bánts... segítség... segítség! Gyilkos! Becsapódik egy ajtó, aztán csönd. A házmesterné fölcihelődik, bosszankodva odacsoszog a nyitott ablakhoz s kibámul a sötét udvarra. “Gyalázatos bagázs” dörmögi félhangosan, “más megint verekszik”. Aztán kiáll az ajtóba, hogy talán lát valamit. De csöndes marad minden. Még csak a szomszédok sem mozognak. Hozzászoktak már az ilyen lármához. A házmesterné visszaül a konyhába. A lámpa már ég a tűzhely fölött s a nyitott ajtón át bevilágít az udvari sötétségbe. “Komisz élet” gondolja magában a házmesterné s eközben szuszogva törülgeti izzadó arcát. Azután hangosan is elmondja gondolatát: — Komisz élet. Inni és verekedni. Mindig csak inni és verekedni. Pfuj! És a házmesterné nagyot köp. Az udvarban valami fekete test közeledik. A házmesterné beárnyékolja a tenyerével a szemét, úgy nézi, mi az. Egy asszony. Mezitláb, hajadonfővel áll a küszöbön. Haja széthull a vállán, jobb kezének ujjait a szájában tartja, mint a kis gyermekek szokták. Bal vállával nekidől az ajtófélfának, jobb lábát rárakja a bal lábára, a dereka, begörbül, a feje bizonytalanul dűl jobra-balra, mint a részeg emberé. — Jöjjön már be — szól rá a házmesterné, mikor látja, hogy magától nem mer belépni a küszöbön. Az asszony bejön, leül a lámpással szemben a szemetes ládára. Összekuporodik, a térdére ráfekteti az állát, a kezével pedig kétoldalt súrolja a földet. — Jézus Mária! — sipit a házmesterné — hiszen maga vérzik! Itt ni... a homlokán... Borzasztó!... Hogy az Isten nem veri meg az ilyen gazembert... az ilyen állatot... Fölakasztani kéne... leütni, mint a kutyát... leütni. Odaad egy nedves ruhát az asszonynak, hogy törülje le a vért az arcáról. Egy ideig elnézi, mint lesz vörös a kendő a szivárgó vértől, aztán egyszerre kitör belőle a szó: megvigasztalja, tanácsot ad neki: hagyja magát? Miért nem hagyja faképnél? Mi? ... Miért nem veri fejbe, hogy megdöglik ... Hiszen egyszer majd ő veri agyon magát. Az az állat... Hisz ez nem is ember, aki ilyet tesz!... Iszik, aztán gyilkol... Ilyen élet! Pfuj... Az asszony rászorítja a kendőt a sebre és hallgat. A házmesterné odacsoszog az ajtóhoz és mérgesen becsapja, hogy csak úgy reng. Az ablakra ráhúzza a fehér vászonfüggönyt aztán leül a székre. Egy darabig hallgat, gondolkozik. Viaskodik egy kérdéssel, amelyre nem talál választ. Nézi az asszonyt ott maga előtt s elkezdi szánni. Elhatározza, hogy a lelkére beszél, megvigaszjalja, tanácsot ad neki: hagyja ott az urát... Odahuzza a széket az aszszony elé s úgy beszél hozzá: — Hát mondja csak, micsoda ember a maga férje? Mért bántja magát? Mit vétett maga neki? Hisz én látom, maga dolgozik, minden nap, mint a kutya, ő meg iszik és verekszik... Hát kell magának ez az élet? ... Hát miért nem hagyja ott?... Rúgja el magától!... Kap maga még magáhozvalót, becsületest, dolgost... nem ilyen... ilyen gyilkost... Csöndesen, nyugodtan kezdett beszélni, de a vége felé már remeg a hangja a haragtól. “Hány buta teremtés is van a világon!” — gondolja magában és elfogja a vágy, hogy lelket öntsön ebbe a szerencsétlen asszonyba, aki olyan gyámoltalan. — Ha az én férjem, Isten nyugosztalja szegényt, ilyen lett volna, tudom, elbántam volna vele. Engem bizony meg nem ütött soha! — mondja hangosan. Amaz csak nem felel. A két asszony nehezen lélegzik, a lámpa néha-néha serceg egyet, más zaj nem hallatszik. A vér még mindig szivárog a sebből, de az asszony már nem törődik vele. Mereven bámul maga elé s észre sem veszi, mint szalad hosszú sávban egyik vércsöpp a másik után végig az arcán s hull le végül piszkos kötényébe. Csak bámul maga elé s aztán egyszerre elkezd sírni... Mikor kisírta magát megszólal: — Hallgasson ide. Négy év előtt lettem a felesége. Nagyon szerettük egymást. Szép, derék ember volt, adott magára valamit, nem úgy, mint most. Mindig dolgozott, jól keresett. Én is szép voltam, bizony. Bolondultak utánam hárman is. Én őtet választottam, mert ő volt1 a legcsendesebb. Hej, de szeretett! A tenyerén hordozott, az arcomról olvasta le mi a kívánságom. Egy évig éltünk együtt s csak egyetlen kívánságunk volt; kis gyermekünk legyen. Nagyon, de nagyon akartuk. És talán, mert olyan nagyon akartuk, hát egyszerre csak lett. Olyan édes kis leányka, olyan szép, okos. A férjem majd megbolondult örömében. Olyan boldogok voltunk, hogy ki sem mondhatom... Mikor azután három hónapos lett a kicsiny, akkor a férjemet elbocsátották a munkából. Nevetve mondta este, mikor hazajött, hogy most megint munkát kell keresnie. De egy hét múlva már nem nevetett. Két — 13 — hét múlva már elfogyott az utolsó krajcárunk... Nem volt betevő falatunk. Elfogyott a tejem, beteg lettem. Beteg lett a kis Jucink is. A klinikán azt mondták, ha nem kap anyatejet, elpusztul. Hogy igyam, egyem sokat — mondták a doktorok... A férjem egyszer kapott valami napszámot, haza hozott nyolcvan krajcárt, abból éltünk két napig. Aztán megint nem volt semmi... A mi kicsink meg lefogyott egészen... Egyszer este aztán hazajött a férjem és a nyakamba borult. — Van már munka — kiabálta — holnap megint dolgozok, megint jó lesz min-, den! Csititgattam, hogy ne kiabáljon, mert alszik a kicsi. Egymás nyakába borultunk, úgy sirtunk örömünkben... Aztán egyszerre mindketten a mi kis Jucinkra gondoltunk, aki ott aludt a sarokban a takaró alatt. Megakartuk csókolni örömünkben, lábujjhegyen mentünk oda... a férjem szépen lassan lehúzta fejéről a takarót... aztán... aztán egyszerre csak elorditotta magát... Oh, édes istenem, a mi kis Jucink már hideg volt... Éhen halt... Rettenetes volt... Ha visszagondolok, nem is hiszem, hogy még élek. A férjem ott állt mellettem. Belekapaszkodott a karomba és elkezdett kiabálni... Káromkodott... Nem tudom, mi volt velem... rárontottam, , az arcába vertem az öklömmel, hogy csak úgy patakzott a vére. “Hallgass” kiabáltam rá, hallgass... térdelj le... imádkozz istenhez, a mi kis Jucikánkért”. Ez volt az első gondolatom, de ő rúgott egyet rajtam, hogy a sarokba estem és aztán elkezdett ordítani: “Istenhez?.,. Nincs Isten!” Borzasztó volt... Másnap délután volt a temetés. Este hazajött, részeg volt, nekem rontott, összevert... Folyton azt ordította, hogy én öltem meg a gyereket, mert elfogyott a tejem... akkor először... s azóta, ha részeg, mindig megver... Elhallgat az asszony, csöndesen sir tovább. A kövér házmesterné szuszog egyet. — Részeges állat! — mondja. Aztán pgy kis gondolkozás után, mintegy magához beszélve, félhangosan folytatja: — Micsoda élet! Inni és verekedni, mindig csak inni és verekedni. Komisz élet... rongy élet... Garami Ernő. Az igazság csak célszerű illúzió. * Akinek sok mondani valója van, sohasem fecseg. * Szamár ember, ki mindig okos. ttüüi hhhhhhbi
