Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-12-17 / 48. szám
lálunk halni. Az örök tüztől való félelem láza kiütött rajtunk és forró testünket égette a forró ágy. Bigottsággal átitatott, bódult gyerekagyvelőm csak lassan fáradt bele a félelem kínjaiba. Hallottam a templomi óra ütéseit és újra meg újra fölébredtek a borzalmak: még öt, még négy óra reggelig... hányszor meghalhat az ember annyi idő alatt! Végre elfáradtam és mire a mécses kialudt, megtanultam remélni. Az isten végtelenül jó. Hátha nem halok meg reggelig? Hátha még meggyónhatom a bűnt? És akkor csak néhány ezer — talán csak néhány száz esztendeig kell a tisztítótűzben kínlódnom. Talán addig sem. Hiszen Krisztus végtelen .önfeláldozásának áldásai még rám is kiterjedhetnek. Az ő érdemei — igy mondta a prefektus ur — kimeríthetetlen kincstára az egyháznak, a melyből minden megtért bűnösnek osztogat. Mint annyiszor, agyongyötörtén aludtunk el egy-két órára. Elaltatott az a reménység, hogy egy-ké,t év múlva, ha jók és igazak leszünk, a prefektus ur fölvesz a Mária-ko'ngregációba, föladja ránk a skapulárét, méltók leszünk arra, hogy az egyház ,és isten hü fiainak nevezzen bennünket a főitisztelendő ur, halálunk óráján nem az örök tüzbe, nem a tisztitó tüzbe, hanem egyenesen isten színe elé kerülünk. Álmomban talán motyogtam is azt a himnuszt, amelyet a megdicsőültek, énekelnek örök időkig a Legnagyobb Jóság dicsőítésére: szent vagy uram, szent vagy, szenteknél szentebb vagy... A főtisztelendő ur tudta miről prédikáljon: a reggeli szent beszéd Nyárády Pista esetéről szólt. Elmondta, hogy ő volt a métely a bárányok közt. Hogy isten szerelméről elfelejtkezvén, másnemüek szerein« vert gyökeret szivében. Hogy verseket irt a nőkhöz. A verseit megtalálták, elégették és az eltévelyedett bűnöst kicsapták. Most még mélyebbre fog sülyedni és örökre elkárhozik. Még most is, sok év után is átfut rajtam valami borzongás: emléke annak az érzésnek, amelyet a prédikáció refrénje dörgött bele a megszeppent gyerekek sokaságába: óvakodjatok a másnemüektől! És mi, szegény kis rabszolgák, akiknek vézna teste a földi vágyakból a gondnoki lakás ablakain kiszivárgó pecsenyeillaton kívül egyéb gerjedelmet nem ismert, elfordultunk ezután, ha a mázsás gondnoknét láttuk, aki évről-évre újabb réteg hájat ra. kott magára azokból a sovány főzelékekből és husmaradékokból, amelyeket velünk megetetett. Keresztet vetettünk titokban a gallérköpenyeg alatt, ha iskolábamenet az utcán a térdig érő szoknyáju, araszos copfu, pöttöm kis másnemüek az iskolástáskájukat lóbálták felénk, csókának csúfoltak a nagy gallér miatt és kioltották ránk hegyes, piros nyelvecskéjüket. Én órákon át pörgettem az olvasót a kápolna kövén térdelve a Mária-oltár előtt, hogy isten távolítsa el tő-lem a veszedelmet, ha nemsokára hazamegyek vakációzni anyámhoz és nővéreimhez: ezekhez a másnemüekhez. És nem jutott eszembe, hogy a fehérkék ruhás lourdesi Mária, akinek szobrától ilyen kisértések legyőzéséhez erőt kértem, maga is másnemű lény volt... Sok év volt nekem az a néhány esztendő, amelyik után kikerültem az intézetből. Nem lettem tisztelendő ur, városbeli diák voltam; szélesvállu kamasz, akin szétrepedt volna a szükmellü reverenda. Nem féltem a pokoltól és a másnemüektől, de elnyomoritott agyam még csak gyötrődött Nietzschével, Darwinnel és az aszkézis költészete elevenen élt bennem. Kora nyár, kora hajnal volt, amikor egyszer iskolakönyvvel a hónom alatt kiballagtam a városszéli ligetbe. Végigfeküdtem a harmaton s kinyitott könyvem fölött bámultam az útra. A városszélén apró házikók álltak hosszú sorban. Este iszonyodva kerültem őket, mert csúnya és festett perszónák integettek ki ablakukon s mindig a légyvadász pókot juttatták az eszembe. De reggel békés, fehérfalu, leeresztett, zöld zsalugáteres otthonoknak látszottak kívülről. Elnézek a könyv fölött, nincs türelmem a holnapu-táni vizsgával törődni. Friss, pihent fejemben kavarognak a gondolatok: a vallás nem igaz, de szép... ez volt a témám. Egyszerre megakad a szemem egy hoszszu, sovány alakon, amely betette maga után az egyik ház kapuajtaját. Megdörzsöli .a szemét, szétnéz: senkit se lát. Eleinte szédül egy kicsit a friss levegőn, odameg) a csordakuthoz és vödörbe mártott zsebkendővel megtörli az arcát. Aztán felém fordul: beesett, sápadt arcából kidüllednek a vörös szemei. Nem néz a földre és nem lát meg engem, hanem, rápillant az órájára és siet, be a városba. A prefektus ur volt. Sietett — fölvenni a reverendát, rá a miseruhát, megtartani a reggeli misét és a prédikációt. A hókirály. Irta: Ifj. HEGEDŰS SÁNDOR Az ablakot dörömbölve verte a szél. Kopogtatásszerüen hangzott, mintha érthetetlen nyelven jelezni akarta volna: megjött a hókirály. Csakugyan úgy volt, a pehelyszakállu hókiirály tartotta bevonulását. Szélnyelvével sipogta: —■ Itt vagyok, megjöttem egész kisére temmel; jégsarki palotámból hozott el a vihar, hideg birodalmam minden alakja elkísért utamon. Jégcsap testőreim sorfalat állnak ott, a hol elvonulnak s egyéniségem hideg volta megborzongat minden városlakót, a kihez belehelek. Évek óta nem jártam erre s beletelik sok évforduló, mig újra erre pördülök kiséretem sokaságával; de a mig itt vagyok, addig remegjetek s emlékezzetek vissza mindenkoron rám, mert én vagyok a nagy, a hatalmas hókirály. Úgy is volt; észak földén lévő örök hó palotájából jött meg a fehér fejedelem. Érkeztét sivitva jelezte a vihar, a mely elűzte a viz fölszinéről a vijjogó sirályokat. Reggel lehetett, fehér hajnal, mikor a hókirály palástja lassan kezdett alá ereszkedni, hogy elfoglalja a pehelyfejedelem számára a tartományt. Erős küzdelem volt, de a hóförgeteg rohama bírta lélekzettel és négy nap meg négy fehér éj után győztes lett s ráborult a város területére, olyan erővel, mintha meg akarná fojtani. A vasút csapását eltüntette, a hajókat visszaüzte a tengervíz közepére, mely szövetséges társa lett s nyugtalan erővel hajtotta vis«zavissza a révpart felől a küzködő, hóvá fagyott nagy hajókat. Csakugyan olybá tetszett, mintha megfuladna a város, a vonat nem futkosott sem a földön, sem a gólyalábú sin tetején. A hajótülök elnémult, hó szorult a kürtőjébe, ugyanaz a hó, mel> a város hosszát úgy fedte, hogy minden jármű elakadt, a mint belebujt a hóköntösbe. A hatalmas hókirálynak csuda-ereje volt, fegyvere éles, csípős, mely ellen nincs védekezés. A hóhadsereg uj meg uj, ki nem merülő csapatban érkezett a sarkok felől s kérlelhetetlen erővel csapott szembe, oly erővel, melyet élő lény ki nem állott. Mindenki bujt, ahová bújhatott s föladta a — 13 — T
