Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-12-03 / 46. szám

A nevetés. (Henry Bergson müvéből.) — A KOMIKUMRÓL ÁLTALÁBAN. — Mit jelent a nevetés? Mi van a nevetsé­ges legmélyén? Mi közöset találhatnánk a cirkuszi arcfintoritásban, a szójátékban, a bohózatbeli félreértésben s az előkelő vig­­játék-jelenetben? Micsoda lepárolási műve­let adja meg azt a mindig azonos esszen­ciát, melynek annyi különböző termék kö­szöni a maga tolakodó illatát vagy finom aromáját? Arisztotelésztől kezdve a leg­nagyobb gondolkodók szálltak szembe ez­zel a kis problémával, mely ugyan meg­inog az erős kéz alatt, de kicsúszik, kere­ket old, sarkára áll, arcátlan kihívója a filozófiai gondolko­dásnak. Mentségünk arra, hogy ma­gunk is hozzányúlunk e pro­blémához az, hogy nem akar­juk a komikus képzeletet meg­határozásba zárni. Mindenek­előtt valami elevent látunk benne. Könnyedsége mellett is azzal a tisztelettel fogunk vele bánni, amellyel az élet­nek tartozunk. Csak nézzük majd, hogyan nő és nyílik. Formáról formára, észreve­­hetlen fokozatokon át nagyon sajátságos átalakulásokon fog keresztülmenni szemünk előtt. A látottakból nem fogunk megvetni semmit. Talán e hosszas együltlét a puszta el méleti meghatározásnál haj­lékonyabb ismerettel gazdagít majd bennünket, benső, gva korlati megismeréssel, amin' csak hosszú pajtáskodásbó-i származhatik. És talán arra is rájövünk majd, hogy akaratla­nul is hasznos ismeretre tet­tünk szert. A komikus képze­let legszélsőségesebb megnyi­latkozásaiban is józan és okos a maga módja szerint, esze­­lősségében módszeres, álmo­dik, nem tagadom, de álomlá­tásaimat azonnal elfogadja és megérti egy egész társada­lom: hogyne igazitna hát útba bennünket az emberi képze­let eljárásaira vonatkozólag? A való életben fogamzik, a művészettel rokon, hogyne volna hát mondanivalója az életről s a mű­vészetről is? * íme az első dolog, melyre felhívom az olvasó figyelmét. Nincs komikum a tulaj­­donképeni emberin kívül. Egy játék lehet szép, bájos, fönséges, jelentéktelen vagy csúnya, de sohasem nevetséges. Kineve­tünk egy állatot, de csak azért, mert vala­mi emberi magatartást vagy kifejezést vet­tünk észre rajta. Nevetünk egy kalapon; de tréfának sohasem az a posztódarab vagy szalmaszövet a tárgya, hanem annak ember-adta formája, az emberi szeszély, melynek rajt maradt a lenyomata. Nem tudom, hogy egy a maga egyszerűségében ily fontos tény miért nem kötötte le job­ban a gondolkodók figyelmét. Sokan igy határozták meg az embert: “nevető állat”. Meghatározhatták volna úgy is, hogy “ne­vettető állat”, mert ha egy-egy állat- vagy élettelen tárgy meg is nevettet, ez mindig annak köszönhető, hogy az emberhez va­lami módon hasonlít, hogy az ember rajta hagyta kezenyomát, hogy az ember valami módon használja. Mint figyelemre nem kevésbé méltó tü­netet szeretném most jelezni azt az érzé­ketlenséget, mely a nevetéssel rendesen együtt jár. Úgy látszik, hogy a komikum csak úgy keltheti föl lelkében a maga rez­géseit, ha olyankor hull rá, mikor annak felülete nagyon nyugodt, nagyon sima. Természetes légköre a közönyösség. Nincs nagyobb ellensége a nevetésnek, mint a megindulás. Nem azt akarom mondani, hogy nem nevethetünk olyan valakin, aki például könyörületet, vagy épen vonzalmat ébreszt bennünk; de akkor nehány pilla­natra el kell felejtenünk ezt a vonzalmat, el kell hallgattatnunk ezt a könyörületet. Pusztán észemberekből álló társadalomban valószínűleg nem sírnának többé, de talán még nevetnének; ellenben a mindig egy­formán érzékeny s az élet húrjaival össze­hangolt lelkek, melyekben minden esemény a maga érzelmi ráhangzásában folytatód­nék, nem ismernék, s nein is értenék a ne­vetést. Próbáljunk meg egy pillanatra ér­deklődni minden iránt, amit embertársaink gondolnak és tesznek, cselekedjünk képze­letben a cselekvőkkel, érezzünk az érzők­kel, árasszunk el rokonérzésünkkel min­dent magunk körül; látni fogjuk, hogy, mint bűvös pálca intésére, súlyossá válnak a legkönnyebb dolgok és komor szin fut át mindenen. Szakadjunk el most az élettől, álljunk elébe közömbös szemlélő gyanánt: sok drámából lesz komédia. A szalonban, hol táncolnak, elég füleinket elzárnunk a zene ritmusától, hogy a tán­colok. szemünkben azonnal nevetségesekké váljanak. Van-e emberi cselekvés, mely kiállaná az efajta meg­próbáltatást? Nem látnánk-e közülünk sokat komolyból hirtelen tréfásra válni, ha el­szigetelnék az érzelem kisérő zenéjétől? A komikumnak te­hát — hogy hatása teljes le­gyen — az emberi szívnek pillanatnyi érzéketlensége kell. A komikum a tiszta értelem­hez szól. Azonban e tiszta értelem­nek folyton érintkezésben kell maradnia 'társaival. Ha elszi­getelve éreznők magunkat, sohasem izlelnők meg a ko­mikumot. Úgy látszik, a ne­vetésnek visszhangra ’van szüksége. Hallgassuk meg jól; nem valami befejezett, tiszta, artikulált hang; olyan, mint­ha helyről-helyre verődve meg sem akarna állni, kitöréssel kezdődik, hogy aztán görögve folytatódjék tovább, mint a hegyvidéken az égzengés. Azonban e tovaverődésnek mégsem szabad a végletekig mennie. Kerenghet bármek­kora kör belsejében, de a kör maradjon zártan. Nevetésünk mindig csoport nevetése. Mindnyájunkkal megesett, hogy utón hall­gattuk az utasokat, kik történetkéket be­széltek el egymásnak, melyeket komiku­saknak kellett találniok, mert mindnyájan jóízűen nevettek rajtuk. Mi is nevettünk volna, ha társaságukba tartozunk. De mert idegenek voltunk, semmi kedvünk sem volt nevetni. Valaki arra a kérdésre, hogy mért nem sir a szentbeszéden, mikor mindenki AZ ELÍTÉLT a kivégzés előtt. Művészi szobor, amely éles vonásokkal illusztrálja azt a sötétlel­­küséget, amely a mai társadalmi rendszert jellemzi, amikor embert kivégez. Az összeroppant szerencsétlen először lélekben és aztán testben szenvedi át a törvényes emberölés kegyetlen processzusát, noha “bűnéért” a törvény is .csak egy halált szabott ki. C

Next

/
Oldalképek
Tartalom