Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-02-20 / 5. szám
••a, •••••••••a* , • • • • yV.-v SZÉPIRODALOM V* v • • •. v •• .• • • ••••••••••• • ••••••••••• 1••••••••••••••* Február 17. Irta: RÉVÉSZ BÉLA 9 _____ yí HITATKÁRPITJAIT a zárkózott misztériumnak,------ oh, ha megnyithatnám... Itt zihál a lelkem, a megnyílott világ vérző közepében. Élet, ember, örök mindenség a pillanat örvényében látogatva megmutatkozik és a februári napsütés zengő betűket ir a szivem falára. Február tizenhetedike. Amikor én születtem. Öröm, szomorúság, idegen vonaglások most mind én vagyok? Kitett szivem, a dobogó határ, amerre most zarándokol a leplét ejtő fölismerés, a pillanat kapuján táruló régiesség, a messziről lendült eljövendő? A két szemem a balzsammal elvarázsolt? és rémült sikoltással, vágyak kínjaival, már magamat keresgélem? Ki vagyok én? Ma éjszaka lesz harminckilenc éve, hogy megszülettem. És idáig én nem éltem? És az idő, miglen a sejt idézve engem, az ismeretlenből elindult, hogy megillesse az édes anyám örvendező testét? És az idő, mikoron az anyám mai együtt voltam, a szive a szivem volt, a vére a vérem volt? Ma éjszaka lesz harminckilenc éve, hogy megszülettem. Én érzem ezt az éjszakát. * Amikor már értegettem az anyám szavát, mindjárt megtanultam, hogy egy árvizveszedelmes éjszaka történt a megszületésem. A szigeti határoknál a gátakat áttörte a nagy viz és kintről népriasztó mozsarak és harangok ijesztgették szenvedő anyámat, akit a terjedő ár elől ezen éjszakán a földszintről fölvittek az emelet/ re. Én még élet nélkül pihegtem az anyám őriző testében, de már hosszú betegséget vittem szegényre. Alig, hogy két nagy gyermekszemem meglátta, amit látott, fejem fölött, a kicsi utcákon, a sárga falakban, mindenfelé találkoztam a márványtáblákkal, rajtuk a merev, hideg ujjakkal, amint mutatnak egy számvonalra és számra: 1876 február 17-én... Ma éjszaka lesz harminckilenc éve, hogy megszülettem. Én éreztem ezt az éjszakát. Elszomorodott, árnyékos este van, a petréleumlámpa félvilágossággal bóbiskol, leteritett anyám a forró ágyban, az ijedelmek törös szoritójában gyávultan várakozik. Óh, ismerem a kegyetlen, a gyöngéd, a viharzó és ájtatós képzeletét... Roskad a fájdalmak nyoszolyájában, az ébredő, harcos gondolatot elfojtja a vérhullám, de föltántorog az eszmélete és a dobogó szive kérdezősködik ; — Fiú vagy leány?... a szegénység fekete lobogói kitűzve mindenfelől és a kiszáradt ajkán vonaglik a némult harag — Megint gyerek... — Megint egy gyerek... kinjai közül felnyög az érzés. — Csak lány ne legyen... — Egy nedves, csúnya, szegény leány... megzavart fejében, a láz, az elgondolás, gyöngülten összemosódik, a félelem tikkadt árnyéka szenvedő teste fölött elkereng, alázattal és reménykedve csüggedezik — Ha az Isten úgy rendelte... — Ha az Isten úgy akarta... — Maradjon már itten... és belövell szemébe újra a szilaj értelem és kinyílott tekintetében a mély indulattal, a szomszédos szoba felé réved. Túl az ajtón, a szobában, egy emberke szaladgál, föl-alá lépeget és me.gugrik, amint rárajong az anyám szakadó hang ja. Szép, gömbölyű fejében céltalan spekulációk ingerkednek, megvillan az óhaj: — Talán még se lesz fiú... — Bár a cukrász mondta, hogy ad hitelbe tortát, likőrt, többit... — Ám, nem bizonyos—.' — A másik keresztelővel tartozunk még neki... Az emberke két sovány keze a nadrágzsebben idegeskedik, a meleg ujjai zongorás nyugtalansággal fürgélkednek, vörös négykrajcárosokikal Játszadoznak — Azt a két hordó bort még se sikerült eladni... —- A filoxera tisztára megöli a hegyeket... — Uj pályát kellene tán próbálni. .. Az anyám sikolt, az emberke megtorpan. Álló lélegzettel figyelgeti a hang elhalkulását, a nagy homlokán megbabrálja a verejtéket és a fájdalom hangja feljajgat újra... Az emberke áll, tétováz, sarokból sarokba szaladgál. Imádkozik... és odakünn földörögnek az ágyuk, üvöltenek a harangok, a szaladós emberke az ablak felé sandít, a szoba sarkából a riadalomra neszei.. . Durrognak az ágyuk, bolondulnak a harangok, szivverö kiáltásokkal panaszkodik az anyám és az ijedelmes éjszakában, szepegve, megsemmisülten imádkozik az apám. — Mit tettem... — Mit tettem.. . • Harminckilenc év előtt éjszaka... amihez visszahajlik a mai éjszaka. És idáig én nem éltem? .• .Sürgő, ajándékozó imákba hunyó nap lehetett akkor... A vásár állott. A reggeli levegőben ugrándoztak a rőt borjacskák, buzazsákjaikkal cepekedtek a barna parasztok, árnyékos sátorokból kiragyogtak a jószagu ráncos csizmák, erről, arról harangszoknyás menyecskék a rőfös polcok előtt, perlekedve alkudoztak, a nedves kövezeten elhozott virágágyak tarkállottak, a pénzecske virág, az árvácskapalánták a napsütésben bóbiskoltak, a zsirszagok, a halszagok, a lacikonyhákból inynyálazó kövérséggel kiuszkáltak, a vásár peremén a tüsszentő porban, fölterelt csikók, helyke paripák főinyargaltak; alkuszkodó izgalomban, ügyeskedő buzgalommal itt szaladgál, mérgelődik, már könnyűken humorizál az én dolgos apám. És elindítja a rőt borjacskát a mészároshoz, az"* öt zsák búzát lefoglalt) lozza a gabonakereskedőnek, a kacsát, a bárányt megvásárolja a szállodásnak és nyugtató estére összependerülnek a szaporább hatosok, a ritkább forintok; csakhogy szelíd, hízelkedő lett az este. # Szombat este... * Barna árnyékok szűkítik a kicsiny szobát, a szürkület ölében az asztalon libegnek, rezegnek a szeszlángok, lilás tarajok fölremegnek, az aranyvilágosságot magasban gyújtogat ják, asztalig érő gyermekecskék bámész szemeit csillanva csillogtatják; bélelt, buvó kalitka most a kicsiny szoba, az árnyékszőnyegeken sétálgat és énekelget az apám, az ablak baldachinja alatt ül és hallgat az én sugár anyám. Énekelget az apam, Zümmögve morzsolja az imádkozó sorokat, a hangja ájtatós bágyadással elpihen, boldog lépegetéssel föl s alá jár a borulatlugasban, a hajszolt esze a békével játszadozik, a héber ének újra kicsalogatja a hangját és dalolgat, bánatoskodik, mint a sok, sok öreg ember, akik iziglen átadogatták egymásnak az istenes örömöket, a szomorúságoktól félénk melódiákat. Sétifikálva űalolgat az apám, a szent kántorok hevületétől lejtőzik, erősködik a hangja, a tudós értelme külön-külön ízlelgeti az elsirdogált hébet szavakat, az üldözött képzelete szent könyvek titkait repdesve súrolja és zökkentő gondok integető ijedségeit érintgeti; énekelget az apám; a holnap kínja, a szégyen Ígérete, a filoxéra rémülete, ügyesebb alkuszoknak győztes intrikái, baj, fájdalom és riadt gyávaság, a fehér bódulatban gonoszkodva, most is mutogatja magát, ám zavart szivére rávonja az imát az apám és vággyal, könyörgéssel, énekelget az apám — Csendesüljetek, Szelah... * — Csendesüljetek, Szelah... lankadj sajgó bizonytalanság, gyöngülj oktalan ijesztgetés, ritkulj leszálló komorság, pénz, baj, riadozás, gyügyödve nyügösködjetek, szegény emberek •
