Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-19 / 44. szám
Kis hajón utaztam Hamburgból Londonba. Csak két utas volt a hajón, én meg egy kis majom, amelyet egy hamburgi kereskedő ajándékképpen küldött valamelyik londoni ügyfelének. Keskeny lánccal odakötötték a majmot a födélzet valamelyik padjához. A kis állat egyre forgolódott és oly siralmasan csipogott, mint egy kis madár. Valahányszor elmentem előtte, felém nyújtotta fekete, hideg kis mancsát és emberforma szemével olyan szomorúan nézett rám... Megfogtam a mancsát és menten abbamaradt a forgolódás és siránkoeás. Teljes szélcsönd volt a tengeren. Ólmos, mozdulatlan lapként terült el előttünk a tenger. A szemhatár igen kicsi volt; sürü köd ült a vizen. Magába temette a köd az árbocok csúcsait is és puha, foszló tömege elfárasztotta az ember tekintetét. A nap, mint valami halványvörös folt lógott a gőzkörben. Estefelé azonban rejtelmes vöröses ragyogás áradt ki belőle. A hajó orra fölszántotta a viz tükrét, hosszú sávokat rajzolt belé, amelyek egymásba szaladtak, föltornyosodtak, elsimultak és kis idő múlva újból eltűntek. Az egyenletesen lapátoló kerék nagy habot vert a vizen; a tejszinü tajtékból kigyóformáju sm garak csaptak ki, amelyek azonban szintén hamarosan széthullottak és újból eltűntek. Szünetlenül és éppen olyan siralmasan, mint a kis majom panasza, szólt a hátsó födélzeten a hajó harangja. Időnként kidugta a fejét egy-egy tengeri kutya, de hamarosan lebukott és eltűnt az alig megszakított tengerszin alá. A kapitány, szűkszavú, napbarnított arcú ember, kurtaszáru pipáját szívta és időnként mérgesen beleköpött a tengerbe. Bármit kérdeztem is tőle, mindenré csak morgással felelt. így hát akarva, nem akarva, egyetlen *utitársammal, a majommal kellett társalognom. Mellé ültem. Erre beszüntette csaholását és odanyuj tóttá a mancsát. A mozdulatlan köd, mint valami altató, álmositó nedvesség borult ránk és tompa, gondolattalan töprengésben ültünk ott egymás mellett, mint két rokon. Most, ha rágondolok, csak mosolyogni tudok a dolgon. De akkor egész másképpen fogtam föl és mást éreztem. -Mindannyian egy anyának vagyunk a gyermekei, igy hát jól esett nekem, hogy a szegény kis állat úgy megnyugodott mellettem és olyan kedvesen simult hozzám, mint a rokonához. Ivan Turgenjeff. Hogyan élnek azok a gyermekek, akiknek a háború folytán nem maradt senkijük. Képünk egy miskolci gyermekotthon védenceit ábrázolja, amint reggelijüket kapják. — 15 — T TENGEREN
