Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-19 / 44. szám
Mielőtt lecsuknák a férjét. Irta: ADY ENDRE Ebédre nem jött haza Sándor István s az asszonya, a felesége tudta, hogy miért nem jött. Ezért azután nyugodtan evett a nevelőnővel, a két kis leányával Sándor Istvánná. Ebéd után a telefonhoz ment s az ura irodájából telefonált a szeretőjének. A szeretője, a Sándor Istvánná szeretője, hangosan válaszolgatott a telefonba: — Akarom, hogy eljöjjön, érti, akarom és punktum, eljön. — De én érzem, hogy ma borzasztó dolgok fognak történni velünk. Az uramról van szó, az én uram ő mégis s alighanem atyja a két leányomnak. Fiatal, kihizott, tőkepénzes ügyvédecske volt az asszony szeretője. Talán pénzt még sohase kért tőle Sándor Istvánná, hiszen akárhogyan is, adott neki az ura. Szerelmes se volt erősebben, inkább mert az ő társaságában valamennyi asszonynak volt valakije az urán kívül. A többit elvégezte a közös titok, a megszokás, a férfiú követelő vadsága. Sándor István két-három év óta különben se volt irigylendő férj. Nyargalt, szemmelláthatólag birkózott a pénzért, ami az üzletnek és a családnak kellett és sok kellett. S ha álmatlankodott, nem azért tette, hogy a feleségének örömeket szerezzen. Arról már alaposan megfeledkeztette az élet, hogy ostobaságokra gondoljon. Két kis leánya volt s ő csodálkozott volna legjobban, ha hallja, hogy az asszony még ezek után is oktalan, sőt céltalan csókoló zásokra gondol. Délután öt órakor hazaérkezett Sándor István nagyon fáradtan és a rendesnél is komorabban. Az asszony készülőben, elegáns, szép, utcai ruhában várta. Egyébként föltűnően csinos, fiatalos, de nagyon szó rnoru volt az asszony. Találkára ment és semmi kedve nem volt látni se azt, akinek tőle joga van ilyen találkákat kérni. A két kis leány a nevelőnővel sétálni ment jóval előbb. Sándor István nézte az asszonyt; dt mint soha, most se ébredt benne gyanú. Ellenben kínok markoltak bele fejébe, mellébe, gyomrába, ö rettenetes bizonyosságokat tudott már s olyan szép volt most a2 asszony, hogy okvetlenül vőlegénysége idejére gondolt szegény Sándor István. — Milyen szép maga máma, Elza — mondta s maga is megszégyelte magát, mert ilyesmit már régen nem mondott a feleségének. Az asszonyt furcsa keserűség keseritette s dacosan kérdezte :# —- Inkább mondja el, mi történt, én ug> is sejtek már régóta mindent. Sándor Istvánban szökdécselő játékot játszottak a kétségbeesés és a hirtelen asszonyvágyás. Kacagott egyet s rögtön sirni kezdett: — Egy órán belül itt lesznek értem a rendőrök, Elza visznek. __ ? — Csaltam, sikkasztottam, váltókat hamisítottam, megpróbáltam mindent, nincs mentség. Elza asszony bement a szobájába s levetette a kimenő ruhát. A Sándor István irodájában türelmetlenül csengett a telefon. Már-már Sándor István rohant oda, de az asszony megakadályozta s félpongyolában szaladt. Sándor István ily busmámorosan ült, nem gondolt rosszra s nem magyarázgatta az asszony telefonos beszédjét. Azután szinte egy óráig meredtek együtt boldogan a férj és feleség. Úgy szerették egymást, ahogy már sok év óta nem szerették. Mikor a detektivek elvitték Sándor Istvánt, az asszony pityeregve, sóhajtozva öltözött föl újra. “Ezzel tartozom a hitvesi tisztességemnek”, mondta magának s igy elkésve ment a szeretőjéheg a kiváló, büszke és finom úri nő. KOCSMAZUGBAN. Két ember ült az asztal mellett Egy piszkos, füstös kocsmazugban: Az ördög és egy katona; Amaz egykedvűen, emez busán. — Hát szent igaz, hogy igen szép vagy, Kék a kabátod, — úri mód Sapkádon aranygomb, amilyen Még öregapádnak se volt. Hát szó, ami szó: sokra vitted, Kapós ám az ilyen legény — Ugy-e, hogy jól vagy, cimborám? — Mit tudom én? — Ez itt a kard; de csillog ám; Kutya jószág, a Krisztusát. A markolatja csupa gyöngy, Ezüstszin üli meg vasát. Te, ezzel egyet hasba döfni, Jó mélyen, amúgy hevenyén — Szép lehet, ugy-e cimborám — Tudom is én! De szép is ez a vitéz-élet, Nincs itten Kis Péter se Pál, Nincs itt szülém, nincs itt öcsém Csak katona vagy, cimborám. Itt nincs apád, itt nincs anyád, No, ne pislants hát úgy felém, Tán nem is szép ez, cimborám? — Mit tudom én! S ha egyszer ott állsz majd a sikon, Szúrsz, vágsz vigan, a Krisztusát S még föl sem is pofoznak érte, Ha hasba szúrod vén apád. Csak szúrsz, csak vágsz, mig karod bírja, Gyöngy élet ám ez, szép öcsém! — Tudom is én! Két ember ült az asztal mellett Egy piszkos, füstös kocsmazugban. Az egyik vigan, a másik busán. SEREGÉLY ISTVÁN. Részlet Nagyszeben vidékéről, a tömegmészárlás egyik feldúlt színhelyéről. Innen indult meg a román sereg visszavonulása, miután azt súlyosan megverték a központi hatalmas seregei. — 13 —
