Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-12 / 43. szám
MIHÁLY, AZ IGAZGATÓ Kutat fúrtak az iskola udvarán. Azaz, biz azt csak ásózták. Az öreg Dömötör András bácsi vezette a munkát nagy szakértelemmel, ki gyermekkora óta mindig kubikmunkával bajlóskodott. Az iskolás gyermekek szünet közben oda csoportosultak a gödör köré s nézegették, hogy szorgoskodik az öreg Dömötör bácsi. — Tudtok-e már olvasni? — kérdezte. A gyerekek karba feletek: — Tudunk! — Úgy is köll! — hagyta rájuk. — Tanuljatok! Aki tanul, az tud. Aki nem tanul, az nem tud. A tudatlan embör pedig, amellett, hogy szégyöne a falunak, meg terhe is. Magának is, mög a felebarátainak is... S végül kimondta a szentenciát: — Csak a tanult embör boldogul az életben. Az aki tud. Példa rá az én fiam, a Mihály! Ezidőre a tanító is odaérkezett. Köszönt Dömötör bácsinak. Kezelt vele s aztán megkérdezte: — Mi van a Mihállyal? — A Mihály... ? S mosolygósra szaladt Dömötör bácsi szája, miközben jókedvűen biccentgetett a fejével. — A Mihály. .. ? Annak igön szivelős sora van! Épen ezt magyarázom itt a gyerököknek, hogy milyen jó sora van! Kutya baja! ósztán azt mind a tanulásnak köszönheti... Hát mondom ezöknek a kis ' babszömjankóknak: Ti is tanuljatok! — Hát tanulnak is ezek Dömötör bácsi. Tanulnak. Ki igy, ki úgy... Ahogy a feje vöszi... — igy a tanító. — Úgy is köll! — hagyta helyben Dömötör bácsi. — De hát mi is van tulajdonképen a Mihállyal? — kérdezte a tanító. Az öreg két kezét rátette az ásó nyelére, az egyik lábára ráereszkedett s aztán, hogy igy komótba tette magát, felütötte a fejét: — A Mihály...? Az Pestön van. Abba a rémisztő nagy városba. Ur lőtt. Az a. Még pedig igazgató ur! A vasutaknál! A tanító, ki ismerte Mihályt, mert hisz a tanítványa volt, megcsóválta a fejét: — Lehetetlen... Hisz még gyerekember. .. A gyerekek még a szájukat is eltátották. No, ez nagy ur lőhet! — Már pedig az úgy van! — erösködött Dömötör bácsi. — Igazgató! Vasúti igazgató! Van neki fáintos zsinóros ujjasa, a fejin sapka... Oszt, ha gyün a vonat, csak szalutál egyet neki s azzal ivarc, tovább robog az a fránya masina. A tanitó azonban megvakarta a fejét. Hej, no... Nem akarta Dömötör bácsinak azt mondani: Ez nem igaz! Minek bántsa meg az öreget. De lehetetlen. Hisz a Mihály alig pár éve még itt szedegette be az ő keze alatt az ábéabot, még pedig keservesen. Erős fejű gyerek volt. Vaskoponyáju. Hirtelen elmosolyodott. Lehet, lehet... S oda fordult Dömötör bácsihoz : — Ugy-e van a Mihálynak szép piros zászlója is, meg egy vaskampója is? — Van, van — integetett az öreg. Van annak az is! A tanitó a botjával mutatta: — Aztán azzal a vaskampóval, igy ni... Ibeszurkál a sínek közé, taszítja erre-arra, igazgatja... — Akurat úgy... épen úgy... S nagy boldogan hozzátette: — Oszt mikó az ászlóval intöget, akko’ gyühet csak a vonat!--------o-------MESE A MAJOMKIRÁLYRÓL (Ez az egyszerű, de tanulságos kis mese a “Jakatam” cimü gyűjteményből van véve, amely páli-nyelven Íródott és Buddha köré szövődik. A történetek általában az állatvilágban játszódnak le, de mindig emberi viszonyokra, emberi gyarlóságokra céloznak és az egész hindu-filozófia kiolvasható belőlük.) Még Brahmadatta uralkodott Benaresben, amikor a hires Bodhisattva majom képében született újjá. S miután fölnött és olyan nagy lett, mint valami izmos kis csikó, egy folyam mentén élt egyedül. A folyam medrében termékeny sziget terült el. Bodhisattva, aki erős volt, mint egy elefánt, a folyam partja és a sziget közt levő széles kőre szokott ugrani, onnan ismét a szigetre, ahol jól belakmározotr és estére ugyanazon utón és módon tért vissza a lakóhelyére. így ment ez nap-nap után. E folyóban egy krokodill tanyázott — 15 — a párjával együtt. A nőstény több Ízben látta Bodhisattávát s megkívánta az ő szivét. És igy szólt az urához: “Édesem, én vágyom a majomkirály szive után.” A krokodil azt mondta: “Jól van, megkapod.” És gondolta magában: “Ma este, amikor a szigetről visszajön, megfogom őt.” Aztán szépen lefeküdt a széles kőre. Estefelé Bodhisattva a szigetről rátekintett a kőre és igy elmélkedett: “Ez a kő most magasabbnak látszik, mint máskor. Mi lehet ennek az oka?” Mivel azonban pontosan tudta a kő s a viz- magasságát, a következő eredményre jutott: “Ma se nem apadt, se nem emelkedett a viz; de a kövön meglátni, hogy nagyobb lett. Talán egy krokodil telepedett le rá, hogy megcsípjen engem? Mindjárt rájövök”. S megszólította a követ: “Hé, te kő!” Miután nem kapott választ, kétszer és harmadszor is megismételte: “Hé, te kö!” De a kő nem felelt. “Te kő, miért nem adsz választ?” — kérdezte újra a majomkirály. Erre a krokodilnak eszébe ötlött: “Ez a kő máskor bizonyára válaszolni szokott a majomkirálynak; most majd én fogok válaszolni”. És elkiáltotta magát: “Mit akarsz, majomkirály?” Ez megkérdezte: “Ki vagy te?” “.Én a krokodil vagyok”. “Miért feküdtél oda?” “Mert a te szived után vágyom!” Bodhisattva elkezdett töprengeni: “Más utón nem mehetek haza; be kell csapnom a krokodilt”. És igy szólt neki: “Kedves krokodil, én föláldozom magam neked; nyisd ki a szádat és fogj meg engem, ha tehozzád érek.” A krokodilok azonban — tudvalevőleg — ha kitárják a torkukat, kénytelenek a szemüket behunyni. De a krokodil nem vette észre a cselt, kinyitotta a száját, a szemei pedig lecsukódtak. Erre Bodhisattva ugrott egyet, éppen a krokodil fejére, innen egy lendülettel villámgyorsan a parton termett. A krokodil rettenetesen elbámult és gondolta magában: “Ez a majomkirály csudát miveit!” És aztán áradozva szólt: “Hallod-e majomkirály, az aki meg van áldva mind a négy erénynyel : ügyességgel, erővel, okossággal és igazságossággal, legyőzi összes ellenségeit. És én azt hiszem, hogy benned lakik mind a négy erény!” Miután pedig úgy magasztalta a majomkirályt, csöndesen hazaballagott.-Az emberekkel sincs másképp.
