Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-11-05 / 42. szám
Láthatóan összeroskad, arca görcsösen rángatódzik. Hoszszasan és borzadállyal néz Sándorra és ettől a perctől kezdve, egész a függöny lebocsátásáig megmarad ugyan ebben a helyzetben; merev mozdulatlanságban. Kivülrői egy fiatalos, élénk hang hallatszik. “Papa, papa”! A külső ajtó megnyílik, Illés belép. Lelkes, tizenhétesztendős iiju, iskolai uniformisát viseli. Sapkáját felhajitja a levegőbe. “HURRÁH.” (Megáll, körülnéz, észreveszi apját, aki a kezében lévő üres üvegre bámul. Örömteljes felkiáltással megy hozzá): PAPA, PAPA! (Szeretettel átkarolja és csókolgatja apját. Sándor most először jön tökéletesen észhez. Szemei könyekkel telnek meg.) ILLÉS (észrevezsi apja könnyeit): Mi baj papai Megsebesültél ? (Sándor gyámoltalanul fiára és Péterre néz). PÉTER: Látod fiam, ha meg nem sebesült volna, máskép nem nélkülözhetnék. ILLÉS: Szegény, szegény papa. (Apja kezét csókolgatja.) Mindenki, aki haza jön, megvan sebesülve, de azért én reméltem, hogy talán te megmenekülsz. (Sándor fiát csókolja, könnyei végigördülnek arcán.) De sebaj édes papa, nemsokára felgyógyulsz. Csak bizd rám. A tavasz maholnap itt van. Kiviszlek majd minden nap az erdőbe, ahová te szoktál engem mindég vinni múlt évben. Mikor beteg voltam. Játszottunk mindenféle játékokat. Emlékszel? Most újra azt fogjuk csinálni. Itt a tavasz. SÁNDOR (szomorúan rázva fejét) : Fiam, az én számomra nem lesz többé tavasz. ILLÉS: De papa, a tavasz mindenki számára van. Már is itt van; jöjj csak az ablakhoz, magad is láthatod... a hó elolvadt — már majdnem láthatod a kibújt, gyenge, zöld füvet — gyere édes papa, majd én támogatlak. Tudom, hogy gyenge vagy, de majd én segítségedre leszek. SÁNDOR (mégjobban meggyötörve, mint kiengesztelve fia gyöngédsége folytán) : Én támaszom! Nem fogják megengedni, hogy magamnál tartsalak — el fognak szakítani tőlem — néked őket fog kelleni támogatni, — ameddig — ameddig csak lábaid le nem lesznek marcangolva testedről és akkor majd morfiumot fognak adni néked, vagy ... vagy..., óh, támaszom, fiam... már látlak, amint menetelsz ahhoz a vad, dübörgő vértengerhez. (Keserűen nyög). ^ (Róza férje kezét tartva, megjelenik az ablaknál. A férfi magas, sápadt és nagyon sovány. Feje be van kötve, szemei mélyek és belesülyedtek. Mozdulatlanul egy irányba bámul.) RÓZA: Megtaláltam őt Tamáséknál, egy szalmakazal alá volt bújva. SÁNDOR (meghökkenéssel): Istenem—. Bálint... vagy ez csak a szelleme? PÉTER (sietve az ablakhoz megy) Róza, gyermekem, vigye haza a férjét, kezd hűvös lenni. (Róza elvezeti férjét. Péter bezárja az ablakot.) OLGA: Istenem, mily elhagyottakká lettünk — nincs már fiatalság közöttünk — nyomorékok — nyomorékok mindenütt — nyomorultak, gyámoltalanok, akik életben maradtak! (A függöny lassan leereszkedik.) Máté megbolondult. Irta: KACZANDER JÓZSEF. Merev, szögletes simaságban, minden pompa nélkül nyúlt a magasba a huszonháromemeletes uj felhőkarcoló. Az amerikai épitésmüvészet egyetlen merész gesztussal, minden külső szépség nélkül és az üzleti szellem kiütköző jellemvonásának hideg, léleknélkiili kalmári zsarnokságával öntötte belé az anyagot. A sokszáz egymás alá ültetett apró ablak mint megannyi vigyázó, figyelő szem meredt a zajongva zugó óriási város mind a négy részébe. Bévül széles, hosszú munkatermek várták a munkáraéhes embereket^ Egyik-másik már berendezve. Szabómühely, ahol többszáz ember részére beállított gépek most még letakarva, nyugodt csöndességben várják, hogy mozgásba hozzák őket. Nagy irodahelyiségek az épületkolosszus alsóbb részein, ahol szellemi munkások törik majd agyukat nyomorult bérért a kedves főnök biztos boldogulásáért. Legalul óriási terjedelmű étkezőtermek tökéletesen berendezve szintén várják az éhes emberek özönét, hogy félórai ebédidejük alatt még pihenésre is gondolhassanak. Villámgyors a kiszolgálás az ilyen nagyarányú étkezőben. És amilyen szédületes a munkájuk, olyan rohanó gyorsasággal öntik magukba a minden táperő nélküli eledelt a nyomorult félórások. Gyomornyavalyás mind. Az épület teljesen kész volt. Csak ketten dolgoztunk rajta. Én meg Máté Ferenc. Függő hidállványon. Vakító fehérre mázoltuk a külsejét igazán minden érzék nélkül, gyorsan. Nehéz munka ivóit. Veszedelmes. Széljáráskor a gyönge ide-odalibbenés tengeri betegséghez hasonló gyomorfordulást idézett elő és még az idegrendszerünket is megfázta. Az alsó gerinccsonttól föl az agygerincig. Idegeink ugyan edzettek voltak már, de mindennek ellenére sokszor libabőrössé vált a testünk. Mire fölülről a tizenhatodik emeletre értünk, akkorra már megtelt a huszonhá- - romemeltes kolosszus gyomra. Minden emeleten dolgoztak. Mi a levegőben lebegve, amazok bent ülve, állva. Alattunk a nyüzsgő, mozgó emebrek apró csúszómászó alakokká váltak. A magasból a léptek elmosódnak és csak a lassú különös csúszó előrehaladás látszik. A nap rettentő tüze égetett bennünket^ Amazokat bent pedig a testük kipárolgása, hője meg a lázas munka tompította, lágyította, szótalanná tette. Az egyik emelet belsejében megmozdult a sokszáz varrógép és olyan furcsa volt a hangja. Egyformán hódító gyorsasággal berregett, kattogott, zúgott szüntelenül a pontosan kiszámított távolságban elhelyezett gépek sokasága. Mindegyik gép mellett görnyedt, sárgaszinü ember ült és csak karja mozgott, amint befelé szorította a sokszínű inget, a blúzt. A gép gyors integetése siettette őket is. Egy másik emeleten vasaltak. Rettenetes gőz ütötte meg orrunkat. A vasalók nehéz, görcsös munkát végeznek. Egész testükkel dolgoznak. Minden erejüket a vasba teszik. Lábaikkal iszonyúan nekifeszülnek, nyakukat kállaikba mélyítik, mint a járomba fogott ökrök és a mellük behorpadásával súlyosítják vékony karjuknak gyönge erejét. Izzadnak, sietnek, nyitott szájjal lihegnek a csupacsont emberek. A vasaló sorvaszt, öl... Néztük, figyeltük hallgatagon Máté meg én a munka rabjait. És mázoltuk a piszkos vakolatot vakító fehérre. A szomszéd utcában templom állt. Torony is volt rajta. Harang is volt benne. Nagy ritkán betévedt egy_egy öreg nő, aki fiatalabb éveit bizonyára nem a templom körül töltötte el. A toronyban sűrűn harangoztak. Vagy a vékonyan sivitó, gyorspergésü lélekharang szólalt meg, vagy pedig a hosszan elnyuio, bánatosan mély temetésre intő harang hasította fülünket. Valami gazdag halottnak húzhatták, akinek hozzátartozói nagyon is gaivallérosan fizethettek, mert majdnem egy teljes óráig tartott, mig a halottat végérvényesen kiharangozták az emberek társadalmából. Mikor végre az utolsót kongatták, odaszóltam Mátéhoz: — Az embert egészen megbolonditja az az oktalan harangzúgás. — Azt mondod, oktalan zugás. Ne hidd, Szőnyi, nem oktalan zugás ez — szólt Máté. És dühösen beledobta az ecsetet a festékes-vödörbe, odalépett hozzám, lassan rátette egyik kezét a vállamra, mig a másikkal magas, ráncos homlokát simította végig bágyadtan, fáradtan. Majd lesújtó pillantással nézett rajtam végig. Mondani akart még valamit, de nyitott száján csak egy rettenetes gúnyos kacaj tört ki és fogai között mormolta: — Oktalan zugás... oktalan zugás... — 14 —
