Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-10-29 / 41. szám
......... •••••* ...... ••••••••••••••■ j's *••» •••; *. •• •• •• • • • • OK) SZÉPIRODALOM V"-v V .• 1 • • A kik életben maradtak. Irta: JANE ROSE. Háborús dráma egy felvonásban. Az “Előre Képes Folyóirat” számára fordította: SZOMOR JÓZSEF. (Folytatás.) IVÁN: Mit? ZSÓFI: Meglepő, éppen a háború kitörésekor kelleti néked eltörni a karodat s amikor már majdnem begyógyult, hirtelen vérmérgezésnek kellett támadnia. OLGA: Úgy van Zsófi, nékik szükségük van kémekre. ZSÓFI: Aki a hazáját szolgálja, fel van mentve még mint... IVÁN: Fel van mentve még mint az emberiség gyilkosa is. ZSÓFI: Iván, azt tanácslom, ne okoskodj. Vigyázz, feltűnést keltei és akkor... Nos, nem éreznék szomorúságot bármi történne. .. OLGA: Nem lepne meg, ha férjed... ZSÓFI (lángoló szemekkel) : Inkább nyomorodnék meg a hazámért, mintsem hogy önmagam csinálta nyomorék legyek... (Olga és Iván felugranak és egy pillanatig úgy látszik, hogy mindhárman készek egymással szemben tettlegességre.) OLGA: Önmaga csinálta, mondottad? Az én férjem életét tette kockára, hogy egy kicsiny gyermeket mentsen meg egy égő házból, de a ti hőseitek, a ti üres büszkeségiek, a ti nyomorékjaitok, hogy támadtak? PÉTER: (Az utcai ajtón át bejön. Nagyon melege van és izgatott, de próbálja eltitkolni.) Jó napot gyermekeim, Isten segítsen benneteket. Van valami újság, Zsófi? ZSÓFI: Oh, mi vagyunk a győztesek mindenfelé, ne aggódjék atyám. PÉTER: Nem, nem. A férjedet értem. (Köhög.> ZSÓFI: Semmi kétség, jól van és harcol hazájáért. (Margit belép. Csinos 16 éves leány.) MARGIT: Oh, látták volna... látták volna... OLGA: Hol vannak a gyerekek? MARGIT: A parkban hagytam őket az öreg Ágnessal, én meg kiszaladtam az állomásra; látni kellett volna nagyszerű volt... és az emberek, hogy sirtak; szomorú volt, borzasztóan szomorú; csodálom, hogy Zsófi néni nem volt ott. IVÁN: Én nem látom be, mi jó van a te ottlétedben, Margit. PÉTER (hangja remeg a meghatottságtól): Hagyd Iván, hagyd őt; jólehet ez az utolsó alkalom, hogy a fiatalok egymást látják. Szegény lányok, akik megmaradnak nékik, azok öregek és nyomorékok. . . a nyomorékok. (Általános lehangoltság.) Ügy tetszik nékem, hogy eljött végre az én időm. (Hisztérikusan nevet.) MARGIT: Micsoda idő, Péter? PÉTER: .Én most nagyon sokat jelentek. Margit, ha — 10 valaha férjhez akarsz menni, hozzám kell jönnöd. (Köhög, letörli homloka izzadtságát kabát ujjával.) MARGIT: Ez van a fejében az egylábú Andrásnak is, mióta csak a, háborúból visszajött. Azt mondja., hogy azoknak a leányoknak, akik eddig oly fennen hordták az orrukat, le kell ereszkedni a nyomorékokhoz, meg az öregekhez, ha csak azt nem akarják, hogy vén kisasszonyok legyenek. OLGA: Margit, nem akarom, hogy többet az állomásra menj, hallottad? MARGIT: Oh, mamám, holnap ki kell mennem. IVÁN (parancsolóan) : Nem, megtiltom. (Szünet. Margit arca elszomorodik, könnyek gördülnek végig orcáján.) ZSÓFI; Miért? Ez igazán nevetséges; mitől félsz? Öt nem küldik a frontra. MARGIT: Holnap, csak holnap és megigérem soha többé nem megyek ki. (Mélyen elpirul). Holnap viszik el Miskát, Anna bátyját; ismered Annát és ő... ő... akarom mondani én megígértem, én... óh, engedjenek el..., engedjenek el. (Kiszalad -a belső ajtón keresztül.) OLGA (szomorúan): Az ő tavasza elmúlik, mielőtt megkezdődött volna. PÉTER: Ez a háború itthon ép úgy szedi fiatal áldozatait, mint a csatatéren (mind nygtalanabb és nyugtalanabbá válik, hirtelen Zsófiához fordul.) Elfelejtettem az imént mondani, Balázsék levelet kaptak fiuktól... talán Sándorról is tesz valami emlitést. Tudod, együtt voltak. ZSÓFI (elejti a kabátot, melyet varrt)Magától értetődik, megyek azonnal; és ezt te csak most mondod? IVÁN: Veled megyek. OLGA: Igen, igen, menj Iván. (Péter int neki, hogy maradjon. Zsófia a fiókos-szekrényről egy kötött sálkendőt vesz fel.) ZSÓFI: Köszönöm, nincs szükségem senkire (gyorsan kimegy). PÉTER: Olga, Iván, hamar, hamar, megtörtént! OLGA: Oh, Istenem, mi az? Megijeszt engem! IVÁN: Mi történt? PÉTER: Sándor... most kaptam a táviratot. OLGA: Sándortól? PÉTER: A kórházból. (Zsebéből borítékot vesz elő, keze reszket, hangja remeg.) OLGA: Halott! Meghalt? PÉTER: Rosszabb mint az. (Megpróbálja kivenni a táviratot a borítékból, de nem sikerül neki. Olga elkapja tőle, kiveszi a táviratot a borítékból, de hirtelen elsápad, elforditja fejét, átadja a táviratot Ivánnak. Iván magában olvassa.) OLGA (remegve) : Mi az Iván? IVÁN (olvassa) : “Fiát várja ma. Hogy életét megmentsük, szükségessé vált mindkét lábának levágása.” (Olga a közeli székre roskad, teste görcsösen rángatódzik.) OLGA: Mindkét lábát... Istenem! (Iván arca még erősebben elsápad, a távirat a földre esik.) PÉTER (arcáról az izzadságot törülve) : Fiam, fiam! OLGA (mintha magához térne): Elő kell őt készite niink. Szegény Zsófia. PÉTER: Kegyelmes ég ... egy fiatal ember..’ oh, fiam... mindkét lábát. (Könyezéstől elcsuklik hangja.; (Vége következik.)
