Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-09-03 / 33. szám
gyobb lélekzetvétel.) hogy váljék el az urától és jöjjön én hozzám feleségül. A női hang (fölindultán kapkod levegő után): Mi? Mi? Mit? A férfihang (izgatottan remeg): Hogy váljék el az urától és jöjjön hozzám feleségÜL ... -*M A női hang: Meg van maga... (De ezt a mondatot nem fejezi be. Nem akarja. Uj mondatot kezd. Más hangon.) De hát... hogy?... Hát miért?... Hát... (Ezt a mondatot már nem bírja befejezni.) A férfihang (megerősödve): Azért, mert szeretem. Azért, mert velem boldogabb volna. Azért, mert őt sem tenné boldogtalanná. A női hang (tikkadtan): De hát... ez mégis... példátlan. így: egyszerre. így: se szó, se beszéd. így még sem lehet... (Hirtelen más hangon.) Hiszen maga... maga nem is beszél komolyan. A férfihang: Ezt ne mondja. Ezt csak egy egészen felesleges asszonyi kétség vagy gyanú mondatja magával. Tudja, hogy én ilyen dolgokat nem szoktam nem komolyan mondani; tudja, hogy én magával szemben... eh, maga tudja, hogy én komolyan beszélek. Igaz? Tudja? A női hang (nem válaszol). A férfihang (türelmetlenül): Mondja, hogy tudja? (Szünet.) A férfihang: Tudja? A női hang (halkan): Tudom. A férfihang (szinte ujjong): No látja. Hála Istennek!.. . És most azután, hogy ha akarja, felelek a többi kérdésére.. . bár legjobban szeretném, ha maga válaszolna mindjárt az én első... A női hang (nem szólal meg, de — inkább érezni, mint hallani — hogy vissza akarja utasítani ezt a helytelen és idő előtti sürgetést). A férfihang (elébe vág a visszautasításnak): Nem, jó, várjunk még ezzel, inkább előbb én válaszolok a maga kérdéseire. Mit kérdezett? Azt kérdezte: miért most? Miért ilyen váratlanul? Miért igy? Körülbelül ezt. ígért ? A női hang: Igen. A férfihang: Hát megmondom, hogy azután annál nyugodtabban felelhessen az én első kérdésemre... az én nagy, nagy kérésemre... Hát: én magát két esztendeje, egyre melegebben, egyre mélyebben, egyre biztosabban és egyre vágyódóbban szeretem. Figyel rám, kedves? A női hang (megremegő hangon): Figyelek. A férfihang: A mikor az ura hazahozta és először láttam meg, .már átzisibbadt rajtam egy fanyar sajnálkozás: miért nem én találtam rá magára ott valahol a hegyeken túl... Nekem csak nincs szerencsém! Ebből a fanyar sajnálkozásból dühös kétségbeesés lett volna, ha félévre rá már fel nem derengett volna bennem valami bizonytalan reménység. Összebarátkoztunk, de figyel-e rám kedves drága! ? A női hang (erősen): Figyelek! A férfihang: Összebarátkoztunk, és én kezdtem azt érezni, hogy maga jobban illenék én hozzám, mint az urához és hogy... és hogy ezt maga is kezdi érezni. A női hang (mintha meg akarna szólalni.) A férfihang (elébe vág): Figyel rám? A női hang (bágyadtan): Figyelek. A férfihang: Egyszóval, szerettem magát és úgy éreztem, hogy lassan-lassan maga is megszeretett engem. Sokáig tartott, mig a barátságából szerelem lett, mert maga a legbecsületesebb és legtisztább teremtés, a kit ismerek, és mert hevesen harcolt ez ellen az árulásnak érzett érzés ellen, de végre — egy teljes esztendő múlva — eljött az az idő, a mikor bizonyosnak éreztem, hogy... hogy maga éppen úgy... éppen úgy... éppen úgy rám gondolva alszik el, mint a hogyan én hosszú idő óta mindig a maga édes és sugárzó képével... (Megelőzi az ellenmondást.) Figyel rá, hogy mit beszélek? A női hang (tikkadtan): Figyelek, de... A férfihang (a szavába vág): Miért nem szóltam hát? Miért nem mondtam el mindezt azonnal, a mikor láttam, hogy már elmondhatom? Miért utaztam el két héttel ezelőtt, búcsú nélkül, bolond módjára, magam kétségbeesve, magát pedig... megbántva? Ugy-e hogy megbántottam? (Hallgatás.) Mondja, hogy megbántottam. (Hallgatás.) Könyörgök, mondja, hogy megbántottam. A női hang: Hát igen... én... A férfihang: Hála Istennek. Hiszen az első szavában éreztem és boldog voltam, hogy éreztem. Ha nem éreztem volna, talán most sem mertem volna beszélni. A női hang: Igen, de én csak azért... A férfihang (félbeszakítja): Nem, ne mondja, hogy csak azért. Nem csak a barátság miatt. Nem csak azért. (Türelmetlenül.) Mondja, hogy nem csak azért! A női hang: Én... igazán__ én... én... A férfihang: Szóval nem csak azért. Köszönöm. Miért utaztam tehát el? Mert már nem birtam ki. Mert kétségbe voltam esve. Mert szólni magának nem mertem. A női hang: De... mit... (Nem tud tovább beszélni.) A férfihang: Nem mertem, mert... nem mertem. Én reszketek attól, hogy tapintatlanságot, hogy lelki durvaságot követek el ... és az a gondolat, hogy talán mégis csalódom és maga engem még sem szeret... hogy én egyszerűen félreértettem egy meleg barátságot... és hogy igy magát egy otromba vallomással megbántom... és hogy magamat nevetségessé teszem... ez a gondolat olyan szörnyű volt nekem, — 13 — hogy veríték ütött ki a homlokomon és ájulás környékezett, valahányszor eszembe jutott. Nem birtam tovább. Elutaztam. És a tizedik napon, a mikor kétségbeeséssel ténferegtem, egyszerre eszembe jutott, mit kell tennem. (Lélegzetet vesz.) A női hang (halkan): Mit ? A férfihang: Haza kell rohannom és mindezt telefonon kell elmondanom magának. A telefonnál bátor vagyok. Nem kell belenéznem a meleg szép szemébe, a melyet úgy szeretek, de a melynek az elborulásától úgy rettegtem... Nem látom az édes, illatos, puha száját, a melyet úgy imádok, de a mely mellé hányszor képzeltem oda borzadva az undor vonását, mikor egy tapintatlan vallomással megbántom. Istenem, hányszor láttam magamat, a mint félbeszakít, elutasít, felháborodva, vagy megvetően tiltakozik... Hányszor! Hányszor! Hogy szenvedtem miatta... drága szerelmem!... (A forró felkiáltás után elhallgat.) A női hang (előbb hallgat, azután megkerüli a kihívást): De hát most... hátha most is... A férfihang: Oh látja, ettől nem féltem. Vagy ha féltem is, Itt annyi mentség és kibúvó van. Látja, ha például azt láttam volna, — mit mondok: láttam — ha azt hallottam volna, hogy a maga szép, meleg, tiszta szeme elborul, akkor például mondhattam volna azt, a mit maga — feleslegesen, de megngedem: érthető asszonyi módon — kérdezett: hogy nem tréfálok-e. Hát tréfáltam. ízetlen tréfa volt. Otromba tréfa volt. Tapintatlan tréfa volt. Jó. Tréfáltam. A női hang (félig komolyan, mert az asszonyok a szemét is akarják látni annak, a kivel szerelemről beszélnek és mert eleinte a bizonyosság sem elég bizonyos nekik): Hát... tréfált? A férfihang: Oh! Drágaságom! Szerelmem! A női hang: Hát nem tréfált? A férfihang: Hiszen maga nagyon jól tudja, hogy nem. És mert tudja, most azután újra megkérem, válaszoljon a kérésemre. (Hallgatás.) Megismétlem: váljék el az urától, a kinek ez a válás nem fog túlságosan fájni, és jöjjön feleségül én hozzám. A női hang: De... én... A férfihang: Látja, a telefon arra is jó, hogy az ilyen kérdésre a választ alaposan meg lehessen fontolni. A mig én — szándékos hosszúsággal — beszéltem, azalatt maga zavartalanul gondolkozhatott. Nem kellett az arcára vigyáznia. Semmiféle indulatát nem kellett az arcáról elparancsolnia. Se meglepetést, se örömet, se izgalmat, se kétséget nem kellett szégyelnie. Egy ne* gyedórás telefonbeszélgetés alatt úgy megfontolhatta a dolgot, mintha... mit mondjak?... huszonnégy órás gondolkodási időt kért volna. Hiszem, hogy meg is fontolta. A mikor ezt hallgatja, a mit már most mondok, készen van az elhatározása. iM
