Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-09-03 / 33. szám
• ••••••• • •y • • v • / V ••• -v SZÉPIRODALOM « *• •* ??■:;■{ v-n vxrv V!a-v • •••••••• A halál és az orvos. Irta: HELTAI JENŐ Egy márciusi éjszakán különös és titokzatos kocsi állt meg kint a városligetben, dr. Morbidusz szanatóriuma előtt. A libériás lakáj, aki összefont karral, némán ült mindeddig a bakon, a kocsis mellett, most leugrott és hevesen és erőszakosan megnyomta a rácsos kapu villamos csengőjét. A csengő éles szava kíméletlenül tolakodott be a csöndes és elzárt szanatóriumba, ahol minden beteg ébren volt. Csak az egészséges emberek aludtak: a portás, az ápolónők, az orvosok és mindenek fölött dr. Morbidusz, a szanatórium igazgatója, a világhírű tudós és egyetemi tanár,, a lépés epe-operációk nagymestere. A lakáj másodszor is, még hevesebben, még követelőbben becsöngetett és most a portás álmosan és mérgesen fölkászolódott, hogy ajtót nyisson. Mikor a libériás lakájt meglátta, rossz kedve valamelyest enyhült abban az árnyékban, amelyet a borravaló előre vetett. — Gyorsan! Gyorsan! — mondta a lakáj izgatottan. — Rögtön keltse föl a tanár urat. A kegyelmes ur halálán van... A portás nem is próbált ellenkezni. Nagyon jól tudta, hogy aki ilyenkor fölkeltetni meri dr. Morbiduszt, annak legalább is többszörös milliomosnak kell lennie. Habozás nélkül ifölrohant a tanár hálószobájába és ráncigálni kezdte a lép- és epe-operációk nagymesterének a hálóingét. Dr. Morbidusz nagynehezen felébredt; eleinte dühöngött egy kicsit, de amikor meghallotta, hogy valami kegyelmes úrról van szó, vidáman és fürgén öltözködni kezdetit. Tíz perc múlva, több személynek elegendő rettenetes bundájába burkolózva, már jött is lefelé a szanatórium szőnyeges lépcsőjén. A lakáj tiszteletteljesen megemelte a cilinderét és kinyitotta a hintő ajtaját. — Kihez megyünk? — kérdezte a tanár, miközben beült a kocsiba. — A kegyelmes úrhoz, — mondta a lakáj. — Jó, jó, — türelmetlenkedett a profeszszor — de a neve? Mi a neve? — A Halál — felelte a lakáj csöndesen. Aztán becsapta az ajtót. A következő pillanatban a kocsi elindult. Mikor dr. Morbidusz ezt a jól ismert és meglehetősen félelmetes nevet meghallotta, kinos kacagásba tört ki. — Álmodom — mondta magában — álmodom. Zsebébe nyúlt a kis ezüst gyufatantóért és meggyujtott egy szál gyufát. A kocsi belsejét elárasztotta a föllobbanó fény. Dr. Morbidusz ijedten vette észre, hogy egy feltűnően sápadt és dúlt ábrázat mered rá — a saját ábrázata, amelyet az üléssel szemközt függő kis tükör mutatott neki. — Hm — mondta a tanár — talán mégsem álmodom. Belülről a kocsi fekete posztóval volt bevonva. A tanár egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Sem a kerekek zörgését, sem a lovak dobogását nem hallotta, a kocsi némán, nesztelenül gördült tova. Ha ugyan egyáltalában gördült, mert a tanár inkább azt érezte, hogy a kocsi mozdulatlanul áll. Kinézett az ablakon. És megnyugodva mondta: — Mégis csak álmodom. Ez nem lehet valóság... Alig öt perce hagyta el a szanatóriumot. És most 'fekete sziklák között haladtak fölfelé, meredek hegyi utón, amelynek két oldalán feneketlen sötét mélységek tátongtak. A sziklák oldalában itt-ott egy-egy kékesfehéren izzó árny jelent meg, hogy azután éppen olyan gyorsan eltűnjön, a semmibe oszoljon. — Ez nem lehet valóság — ismételte a tanár, de most már kevesebb meggyőződéssel. — Hát akkor micsoda? Azonban, akár valóság, akár álom, mi történhetik velem? Semmi. A világ teremtése óta tudtommal most először történik, (hogy a halál a saját kocsiját küldje el valakiért. Eddig mindig személyesen és gyalog látogatott el az emberekhez. Nagy megtiszteltetés, elsőrangú megtiszteltetés. Rágyújtott egy szivarra és most már inkább kellemes izgatottsággal várta, mi történik vele. Alapjában attól sem ijedt meg valami nagyon, hogy esetleg meg kell halnia. De az a kombináció nem látszott valószínűnek. Hiszen otthon is meghalhatott volna, a saját ágyában; ezért aligha kellett erre az ismeretlen és fantasztikus vidékre jönnie. — Másról van itt szó — mondta magában. Ebben a pillanatban kinyilt a kocsi ajtaja és megint ott állt a lakáj, cilinderrel a kezében. — Méltóztassék — mondta udvariasan. A tanár kiszállt és körülnézett. Szűk, sötét udvarban volt, amelyet alig világitott meg egy pislogó, rossz olajlámpa. Kaszárnyák, börtönök udvarain van éjszaka ilyen csönd és szomorúság. A lakáj előre sietett egy keskeny csigalépcsőn, a tanár követte. — Tudajdonképen mit akarnak velem? — kérdezte. De a lakáj nem felelt. Az ujját az ajkára illesztette, mint a régi romantikus szomorujátékokban a titkolózó színészek. A tanár elkedvetlenedve ballagott a lakáj mögött, aki egy hosszú és szűk folyosó végén végre megállít egy ajtó előtt és bekopogtatott. — Mi az? — kérdezte belül egy hang. — Itt van a tanár ur — jelentette a lakáj tiszteletteljesen. Az ajtó két szárnya kipattant és a szűk folyosóra most vakitó világosság tódult ki. Dr. Morbidusz egy pillanatra eltakarta kezével az arcát. De már ment befelé a szobába, ahová valami ismeretlen és hatalmas erő vonzotta. Az első pillanatban üresnek látta a szobát. — Tessék leülni — mondta a lakáj. — A kegyelmes ur rögtön jön. Dr. Morbidusz rögtön leült egy székre és idegesen, izgatottan nézett körül. A halántéka lüktetett, a szive rettenetesen dobogott. Akármilyen nyugodt és cinikus ember volt is, e pillanatban mégis úgy érezte, hogy valami nagy és félelmetes dolog történik vele. A következő pillanatban megjelent előtte a Halál. — Én hivattam a tanár urat — mondta fáradt hangon. — Bocsásson meg, hogy ilyen későn ide fárasztottam. Dr. Morbidusz felállt és mélyen meghajolt. Most már egészen nyugodt volt, sőt derült. Majdnem elnevette magát. Nem ilyennek képzelte a javíthatatlan gyilkost. Ha nem is hitte, hogy a hagyományos kaszás csontvázembert fogja látni, panyókára vetett fehér lepedővel, mégis valami tulvilágit remélt, valami impozánsát és meg döbbentőt vagy valami nagyon szelidet. De ez a Halál... ez egy alacsony, töpörödött, vékony pénzű öreg emberke volt, aki alig ért a derekáig. Az arcán százezer ránc, a keze, a lába akkora, mint egy gyermeké. Egy óriási bacillus, ez volt a kegyelmes ur, aki csak azzal árulta el az előkelőségét, hogy nehéz bíbor-köntöst viselt. A Halál intett, mire a tanár újra leült. És a Halál megszólalt. —Nagy bajban vagyok, — mondta panaszosan — nagyon beteg vagyok. Attól félek, hogy meghalok. Dr. Morbidusz értelmetlenül, bambán bámult rá. — Nem jól értettem a kegyelmes urat, — dadogta zavarodottan — hogyan tetszett mondani? — Ön nagyon jól értett — szólt a Halál szomorú mosollyal — csak egy kicsit furcsán hangzott az, amit mondtam. És csak azért furcsán, mert én mondtam. Ha más mondja...! Szóval, attól félek, hogy meghalok. — A kegyelmes ur tréfál... — Nem tréfálok. Eszem ágában sincs. Ha tréfálnék, nem hivattam volna önt. Én ismerem a doktorokat. Ha valaki ismeri, hát én ismerem őket. Ön az egyetlen, akiben megbizom. — Kegyelmes uram, igazán nem tudom, hogyan háláljam meg az ön kitüntető bizalmát, de... — Ne vitatkozzék velem. Beteg vagyok,
