Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-20 / 31. szám
Szakszervezeti mozgalom és szociáldemokrácia. Irta: B. E. (Folytatás.) A MUNKÁSMOZGALOM »egész belátható fejlődése azt bizonyltja, hogy a politikai és szakszervezeti mozgalom egyformán éreztetik a polgári társadalomra gyakorolt átalakító hatásukat. A német munkásmozgalom fejlődése e tekintetben igen tanulságos; midőn a szociáldemokrácia nagy politikai párttá kezdett kialakulni, a szocialista-törvényt hozták. Midőn pedig a szakszervezetek voltak közel ahhoz, hogy hatalommá váljanak, a sztrájkjavaslattal állottak elő. Ámde ekkor már a szociáldemokrácia hatalmas parlamenti párt volt, mely küzdte le a szándékolt politikai erőszakot. Kétségtelen azonban, hogy nemcsak politikai vívmányokon mérhetők a szakszervezetek fejlődési tendenciái, hanem maguknak a szakszervezeteknek gazdasági fényein is: sztrájksegélyeken és hasonló támogatásokon. Viszont a munkásság politikai érdekeinek védelméből eredő szocialisztikus tevékenységen kivül pártpolitikájának éppen a szakszervezetekre gyakorolt nagyfontosságu kihatása az, hogy a szakmák szenn. széttagolt gazdasági mozgalommal szemben bizonyos áttekintéssel bir, s mig az egyes szakszervezetek a piac konjunktúráit a proletariátus érdekében alaposan kihasználhatják, a szociáldemokrácia megadhatja nekik azt az egységességet, melyet a különböző hivatások közös érdekei megkövetelnek: a politikai egységességet. A szociáldemokrácia egységes érdekképviseletként jelentkezik a proletáriátus egészére nézve, mivel szemben a gazdasági érdekeket a foglalkozások szerint tagolt organizációk képviselik és igy bármennyire át is vannak ezek az összes proletárok közös érdekeinek itudatátóláthatva, mégis kénytelenek bizonyos külön érdekeket is képviselni: a munkásosztály egységes ágainak érdekeit. Ezzel szemben az összproletáriátusnak osztállyá szervezését egyedül a politikai szervezet teszi lehetővé: az önálló munkáspárt. Mentői inkább erősödik ez a munkáspárt, annál inkább fölmenti a szakszervezeteket is a politikai neutralitás kényszere alól; a neutrális, különböző pártokhoz tartozó munkásokat magukban foglaló szakszervezetek a szociáldemokrata politikának legmegbízhatóbb hátvédei lesznek. Enélkül minden gyakorlati irányú tevékenység, jelesül egy sikeres tömegsztrájk illuzórius volna. De nem csupán a politikai tömegsztrájk, hanem más természetű oly politikai tényéknél is, melyek demokratikus jellegüknél fogva az egész munkásságra kihatással vannak, nemcsak a szervezett munkások maguk, hanem a szakszervezetek is ki kell, hogy lépjenek politikai semlegességükből, sőt irányitó szerepet kell vinniük. Ilyen politikai jelentőségű tény (Magyarországon) az általános választójog kérdése, mellyel, mint az összmunkásság közös ügyével szemben a szakszervezetek sem lehetnek közönyösek. Általában a szakszervezetek és szociáldemokrácia összefüggésének kérdését lényegesen befolyásolja a népjogok állása s főleg a választójog állapota. Bizonyltja ezt mindenütt a szakszervezeti mozgalom története. Koalíciós tilalmak, munkásüldözések, kivételes törvények s az államhatalom minden elképzelhető erőszakoskodásai azon megpróbáltatások, melyeken a munkáaszervezetek oly országokban keresztülmennek, hol a demokratikus politika még nem alakult ki. Ilyen országokban azután természetszerűleg! főbb is az alkalom, nagyobb is a szükség arra, hogy a szakszervezetek munkáspolitikát folytassanak: mig a demokratikus biztosítékokkal biró államokban a szakszervezetek politikai állásfoglalása legfelejbb reakcionárius törekvésekkel, szerzett jogok elkobzásával szemben érvényesülhet. Azonban mindkét esetben, úgy a preventív, mint a repressziv közreműködésnél is a szakszervezeteknek meg kell tartaniok gazdasági jellegüket. A politikai mozgalom rohamos emelkedése és a munkástörekvéseket egységesen képviselő jellege hozta magával azt az újabban sokat panaszolt és már említett körülményt, hogy hiányzik egy külön szakszervezeti elmélet, mely elvi megalapozását s a taktika céljaira való körülhatárolását adná a szakszervezeteknek. Kifejezésre jutott ez a követelmény már a német szakszervezetek vezetőségének 1906. évi februári konferenciáján, hol az egyik kiküldött oda nyilatkozott, hogy a szakszervezeti mozgalom elméleti megformulázása az, amiben ama kérdés megoldását látja, mikép volnának a jövőben a párt és szakszervezet körül felmerült viták elkerülhetők s egyszersmind megjelöli az irányt is, amelyben haladni kell a kérdés megoldása érdekében: “A szakszervezeteknek — úgymond — önmagukból kell e teóriát kifejteniük.” (Sozialistische Monats hefte 1906. II. köt. 839. 1.) Kétségtelen, hogy mig politikailag szigorúan körülvonalozott irányt követ, addig a szakszervezeteket -illetőleg nélkülözzük ezeket a határozott megállapodásokat. Főleg a szociáldemokráciához való viszonya az, mely elméletileg teljesen el van hanyagolva, amennyiben ezt mindössze egynéhány hol neutralitást, hol kooperációt hangoztató s túlnyomóan elvi természetű határozat juttatja a különböző or— 2 — 4 szágokban kifejezésre; .s mig a szociáldemokrácia az a tényező, melyet elég részletesen ismerünk, s amellyel biztosan operálhatunk: a szakszervezetek tekintetében nélkülözzük ezeket a támpontokat. Ez mindenesetre oly hiány, melynek pótlása anynyival is inkább kívánatos, mert már gyakorlati téren is éreztette hatását, azonban ezt az elméletet magukból a szakszervezetekből kiindulva felépíteni oly egyoldalúságra vezetne, aminőt a francia és olasz szindikalisták már produkáltak is. És ép oly elméleti hiba volna, mint az, ha a szociáldemokráciát nem a modern osztályharcból vezetnék le, hanem magából a politikai munkásmozgalom tényéből. A szakszervezeti elmélet csak azion gazdasági viszonyok s végeredményében azon tulajdoni rend alapján építhető fel, mely a szakszervezeteket életre keltette. ’Cska a kapitalista társadalom tulajdoni rendje fogja velünk a szakszervezetek hivatását megérteni és a többi munkásérdekekhez való viszonyát szemléleteim. Ez pedig szabályképen juttatja kifejezésre a szakszervezetnek a politikával való folytonos kölcsönhatását. Hogy a munkásmozgalom egyik iránya a másik nélkül nem lehet el, azt az egyoldalú szindikalista elvek, valamint a túlzott parlamentáris elv elméleti tulhajtásainak megcáftjásán kivül, gyakorlati tényekkel is bizonyíthatjuk. Már Liebknecht mutatta ki egyik beszédében, hogy Anglia a példája annak, hogy politikai mozgalom hiján a lehető legtökéletesebb szakszervezeti tevékenység mellett sem érte el azokat az eredményeket, melyeket egy erős politikai mozgalom támogatása által elérhetett volna. “Politikai és gazdasági függőség — úgymond Liebknecht — organikusan összetartozó, különböző alakban ugyanazt kifejező tények. A gazdaságilag függő mindig egyszersmind politikai függőségben is van, mert gazdasági hatalommal mindenkor politikai hatalom párosul, minthogy ugyanazon forrásból erednek s minthogy az állam, a politikai hatalom kifejezője, csak a gazdasági hatalmi tényezők eredménye.” A különbség, melyet Liebknecht a szakszervezeti és politikai küzdelem között egyedül talál, az, hogy a szakszervezeti mozgalom a jelenlegi társadalmi rend keretei között játszódik le, a politikai küzdelem pedig ennek a társadalmi rendnek a megszüntetését célozza, mi egyedül a szakszervezeti mozgalom által nem volna eszközölhető. A szociológiai kutatásnak alig van méltóbb tárgya, mint annak a feltárása, hogy mikép fog alakulni a jövőben a szakszervezeti és politikai mozgalom viszonya. Az erre vonatkozó ellentétes felfogások sorá-
