Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-13 / 30. szám
— Nem vettek fel az énekkarba... fiam? — Nem. Csak később .folytatta — Mert nincs, ahová felvegyenek. Nem lesz énekkar. Nem tudunk újra megalakulni. Meg aztán nem is akarják. A vezetőségnek az a gyanúja, hogy az utóbbi sztrájk eszméje is ezeken az összejöveteleken születet meg. Mit tegyünk? Nem lehet... Az öreg asszony lelkében most csendben, zajtalanul dőlt össze az ő uj, nagy hamuvilága. Most egyszerre elveszítette minden életcélját, amiért még érdemesnek tartotta, hogy éljen. A szép nóták...! Ezután már nehezen ment a munka. Két karjában alig maradt erő, hogy a vasalót kitolja. A szemét bántotta a fehérnemű fehésége, s a könnyei már nem találták meg az utat, mely a szívből a szembe vezet. Egy éjjel, amikor lábtól odakuporodott az ágyba, a fiához, nem is kelt fel többé. Elaludt, mint akinek nem erdemes, hogy felébredjen. Péter ezentúl pedig már csak a dalaival élt. A magányos, árva dalaival , amiket csak úgy befelé mert már eldudolni, belesugni a szivébe. A vágya elmúlt, hogy le is tudja Írni őket. Kinek? ... Minek? ... Ha elment az egyetlen hallgatója, aa egyetlen megértője! Tulajdonképen már a lelkének sem kellettek. Elporladt szomorúságokat, idegen emlékeket hoztak vissza. Megfakultak, mint az elhordott ruha és Péter megborzongott, hogy a testére vegye, ami már nem is az övé, ami a múlté és ami olyan régi, hogy már nem is lehev felvenni. És néha mégis felvette. Esténként, amikor magára maradt, s csak a négy fal meredt rá, s a torkát fojtogatta a zokogás, akkor bekuporgott az ágya szegletébe és dúdolt, dúdolt az éjszakába, nehogy azt a másik dalt hallja, a nagyot, az élete nótáját, amely ott kezdődött a törpe ferencvárosi konyhaszobában és ki tudja, hol, ki tudja, mikor, egy nagyon Sízomoru sóhaj, nagyon bus akkordjával fog végződni. • Ez a Szekeres Péter szomorú története. Szomorú története a nótának, az örök dalnak, amit az élet, oly ritkán enged elénekelni. Szomorú története sok szegény Péternek, akik elvesznek dalolatlanul, bus históriája a legszebb daloknak, amelyek elvesznek, s amelyekről oly jó lenne, ha dalolni lehetne egyszer... A tizenkettedik. Amerikai csudatörténet. Irta: JÓZSA ANTAL Csicsóka Jámbor Ambrus nem igen örökölt az apjától egyebet, legfölebb csak azt a vágyakozást,, hogy jó lenne visszaszerezni azt a tiz hold homokot, amit még a nagyapja elherdált öt forintjával a régebben való betyáros időkben. Csakhogy annak a darabka földecskének ma már éppen tizenkét darab százas bankó az ára. Minthogy tehát Ambrus gazda az apjától uradalmakat egyáltalában nem örökölt, hát a feleségével együtt maga szerzett magának legalább — nemesi előnévet. A tisztes Csicsóka szó ugyanis a família feltűnő szaporasága révén ragadt a különben is ősi Jámbor név elé. — Annyi a gyerek ott, mint a csicsóka! — Ezt mondogatták. — Hála Istennek! Mert mentül több a gyerek a háznál, annál több a munkáskéz idővel a családban. A gyermek: áldás. Csak egészségben fölnevelődjenek! Hát bizony a Csicsóka Jámbor Ambrus gólyafészkes házfödele alatt, ahogy az évek lassan muladoztak szépecskén megszaporodott a család. Tizenegy élő gyermek — hál’ Istennek! Számszerint ennyivel ajándékozta meg Ambrus gazdát a felesége, a derék Vér Sára, aki asszonynak maga is olyan ritka és elpusztíthatatlan erős fából faragott teremtés volt, mint aminö az ura, embernek. Elég szemrevaló fehércseléd volt a Sára, de ha még az nem lett volna is, bízvást elmondhatta magáról: — Szép vagyok, mert egészséges vagyok. Olykor-olykor Vér Sára asszony özvegysorban maradt, mert Ambrus gazda már harmadik csatára járta azt az átkozott Ame fikát. Hébe-hóba onnét küldözgette vagy hozta magával a dollárokat, mikor hogy tellett. Néha bizony nagyon vékonyan tellett vagy éppen sehogyse. Mert az csak mesebeszéd, 'hogy odaát csupa kolbászból volnának fonva a sövények és hogy csak a tenyerét kell kinyújtani az embernek a kékhasu bankóért. Meg kell biz azokért keservesen szolgálni, még pedig nem is úgy mint idehaza pacsirtadalos, kalászos mezőben, hanem lent a fekete föld mélyén, olykor tizenhat órán át szenet vájkálva. Hát mikor még ilyen piszkos, alpári munka se akad! Szó, ami szó, most jó múltkoriban, az utolsó kimenetelkor Jámbor Ambrus már a feleségét is magával vitte. Sára asszony maga erősködött ezen. Úgy gondolta, hogyha még aztán egyszer hazakerülnek, akkorra már tán együtt lesz a tizenkét százas bankó arra a kis homokra. Akkor aztán háttal se lássák többé azt az átkos tengerentúli földet, mely oly sok jó magyarnak lett már temetője. így reménykedett Vér Sára asszony, azt is jól felgondolván, hogy addig a legnagyobb lány, a Julis, majd csak gondjukat viseli az apróbbaknak. Csak Ambrus gazda sóhajtozott nagyokat. Mert mikor ezelőtt három esztendővel a tizenegyediket keresztelték, azon az éjjelen álmot-látott Ambrus. Jóformán ugyanazt, amit valaha annak idején Jákob álmodott. Az eget a földdel sugarakból készült lajtorja kötötte össze. Azon le-fel angyalok jártak. A megnyílt égből szózat halatszott: — Ne félj fiam, Ambrus, hogy ennyire megáldottalak gyermekekkel. Ezt a tizenegyediket is majd csak felnevelitek. És ha a tizenkettedik is világra jön: az lesz a ti igazi szerencsétek, ő hozza meg az utolsó százast a homok árába. Ne busulj, Jákobnak is tizenkét fia volt. Csicsóka Jámbor Ambrus tehát már jóideje, hogy odaát volt a feleségével, mikor egyszer eszébe jutott a már rég feledett álom, mert kezdte észrevenni, hogy jó néhány hónap múlva aligha meg nem érkezik a tizenkettedik is. — No már mindegy, hozza Isten a kis — 13 — amerikai polgárt. Azért csak jó embert nevelek én belőle, ha a világ más végén látja is meg a napvilágot. Ebbe bele is nyugodtak volna mind a ketten, hanem egyszer baj esett. Abban a bányában, ahol Jámbor Ambrus a szenet talicskázta, robbanás történt. Ambrus nem halt ugyan bent a többivel, de a félkarja odaégett. Az erős vöcsök ember nyomorékká lett. Ahogy a kórházat elhagyta, hazajöttek az első hajóval. Amit kerestek, ráment kórházra, utazásra, kereset nélküli állapotra, nyomorúságra. A tizenkettedik százast nem tudtják magukkal hozni. Ellenben gyerekből csakhamar megérkezett ide haza a — tizenkettedik is. Gsakhogy uramfia, ezzel is csuda történt. A kis Jákob, amely névre amaz álomnak tiszteletéből keresztelték, pufók, egészséges, de tetőtől talpig olyan fekete kis kölyök volt, mint a szurok. A hajacskája meg gyapjas, mint az asztragán bárány szőre. Ambrus gazda vakargatta a fületövét és váltig csak ezt hajtogatta: — Megálmodtam én ezt. Dehát nem ilyennek álmodtam. Odakint Amerikában sok a szerecsön embör. Bizonyosan rácsudált egyre az asszony. Talán éppen arra, aki hozzánk járt kosztra... De már most mi lesz?... A pénz sincs még együtt. Az én kezem nyomorék, ez a kis fajankó meg a világ csúfja. Hogy hozza ez meg a tizenkettedik százast! Hogy-hogy? Hát ezt is megálmodta Jámbor Ambrus egy éjszakán, amikor nem is aludt, csak hánykódott a subában. Reggel aztán vidáman kelt fel és még fütyörészett is, miközben félkarjával kiemelte a bölcsőből azt a kis subickos képű porontyot. — Te hozod meg az utolsó százast, galambom! Azzal átlépett a “Jólelkü” zsidóhoz. — Hallja-e, szomszéd, akar-e egy kis jó üzletet? Jólelkü Áron ne akarna? Attól függ, hogy mi az, tisztességes-e? Mert éppen azét hívja őt a nép Jólelkünek, hogy min-
