Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-08-13 / 30. szám

sara irányuló. E tekintetben sem áll meg tehát Bernstein azon véleménye, hogy a politikai osztályharc ideálját a forradalmárok, a gazdasági osztályharcét pedig a szocialisták adták volna Marxnak, igen nehéz lévén egyébként üst a szocialista és a forradalmár között határokat vonni. Ép oly kevéssé lehet mereven állítani, hogy az egyik a rombolásra, a másik az építésre irányul. Mind a két irány rombolja a mai társadalmat és épiti a jövőt.

De nem csupán elméleti érvekkel támogathatják álláspontunkat a szakszervezeti mozgalom és a szociáldemokrácia említett 'hivatása és ebből folyó párhuzamos fejlődésmenete tekintetében, hanem erre utal az a tendencia is, melyet a szocialista taktika a különböző országokban követ. Az elmúlt évek szocialista pártgyüléseinek kiemelkedő pontja volt a párt és szakszervezet viszonyának kérdése és a hangulat túlnyomóan az együttműködés mellett volt s a közeledési tendencia azon országokban, amelyekben taktikai kérdésekben szemibenállottak, vagy egymástól függetlenül működtek, félreismerhetetlen. Ezt a közeledést Kautsky úgy jellemzi, mint olyant, mely a politika felé történik. És valóban, ha figyelemmel kisérjük a munkásmozgalom fejlődésének történetét, konstatálnunk kell, hogy az eredetileg gazdaságilag organizálódó munkásság az osztályharc politikai jellegét még nem ismerte föl s csak a fejlődés magasabb fokán törekszik oly intézményi biztosítékokra, amelyek a jövedelem egyenletesebb eloszlását szabályozzák. Eleinte a szakszervezetek képviselik ezt a programmo.t is, s a differenciálatlan egység e stádiumában tekintik a szakszervezetek legfőbb feladatuknak a munkabérek emelését, s csak a politikai mozgalom térfoglalásával domborodik ki a szakszervezetek tevékenysége a termelés, a szociáldemokráciáé a jövedelemeloszlás megváltoztatása tekintetében. A politikai organizáció erősödése azonban nemcsak erre a munkamegosztásra vezet az egységes munkásmozgalmon belül, hanem egyúttal hordozójává válik a munkásság egységes törekvéseinek. Az eredetileg predomináló szakszervezet e fejlődés folyamán úgy jelenik meg, mint az általános szociális emancipációs küzdelem egy szerve, még pedig annál jelentékenyeíbb szerve, minél kevésbé juttat szeparatisztikus tendenciákat kifejezésre. “A harci terrénumok száma — mint Kautsky mondja — mindinkább növekszik, melyeken siker csak párt és szakszervezet együttműködése által érhető el, ezen terrénumok azonban kiválóképen politikai természetűek, úgy, hogy az azokon való vezetőszerep a pártnak kell, hogy jusson. Ez pedig -korántsem jelenti a szakszervezetek degradálását, sőt fontosságuk ez által csak növekszik. Egyike ez azon eseteknek, amidőn egy szerv mint egy nagy egész része jobban fejlődik, fontosabb lesz, mint aminő elszigetelt test gyanánt lenne.

Amennyire nem jelenti ez a szempont

a plitikai elvnek tultengését a munkásmozgalom terén, annyira találó kritikája egyúttal a merev szindikalista antiparlamentarizmusnak, mely voltaképen a vázolt történeti fejlődés reakciójának tekinthető. Visszahatásnak azon szükségszerű folyamattal szemben, mely a fejlődés bizonyos fokán a sízociáldemokráciát állítja a munkásmozgalom élére és teszi annak reprezentálójává.

Természetes ilyenformán, hogy amidőn a szindikalizmus az antimilitarizmus és közvetlen cselekvés programmjá.val specializálódik a proletármozgalom egységes törekvéseivel szemben, nem tesz egyebet, mint azt, hogy ami a szociáldemokrácia jegyében szervezett munkásmozgalom szempontjából a taktika kérdése, azt ö elvvé emeli és épen mert minden politikát perhorreszkál, mert programmja nincs egy tudományos rendszeren felépítve, majd az utópisztikus anarchia Szkillája, majd a polgári ideológiává sülyedt szaibadságeszmény Karibdisze fenyegeti elnyeléssel.

Párt és szakszervezet történetére és viszonyára nagyjelentőségű momentum, hogy mint organizáció a szakszervezetek voltak a munkásmozgalom elsődleges nyilvánulásai, a politikai momentum pedig eleinte csak mintegy kisérő jelenség szerepelt, melynek tudatossá válását és organikus megjelenését minduntalan megakadályozza a munkások egymás közötti versenye. De mihamar kifejlődik és oly hatalmassá válik, hogy ideiglenesen háttérbe szorít minden másnemű munkástörekvést. Ezek a polikai sikerek bizonyos egyoldalú álláspontot eredményeztek a parlamentáris tevékenység tekintetében, melyben csak a legújabb idők eseményei, főleg pedig a politikai tömegsztrájk kérdésének beleját- S'ZÓdása hoztak létre változásokat. A politikai tömegsztrájk körül tömörültek a szociális kérdéssel foglalkozó összes árnyalatok s e taktikai kérdés az, mely a túlzott parlamentarizmus és az izolált szakszervezeti -törekvések között -harmóniát létesített.

A politikai mozgalom e fejlődése közepette is annak reális hátterét a szakszervezetek alkották, az organizációnak ez az alapformája, melyre a tudományos szocializmus legkiválóbb képviselői is mint alapvető formációra mindenkor a legnagyobb súlyt' fekitetik.1 így Engels minduntalan arra utal, hogy a szakszervezeti mozgalom fellendülése az, amitől a munkástömegek tömöritése és felvilágosítása várható.

“Mindenütt az a módszer érvényesül — mondja Maurenbrecher is, — melyet a munkásmozgálom ezen első vezetői indítványoztak; mindenütt azon múlik, hogy a tömegeket megnyerjék, nem elméleti fejtegetések és elméleti programmok, hanem a pillanatnyilag sürgető és a tömegeket mozgató kérdésekhez való csatlakozás által, de ezen hétköznapi munka fölött -mindenütt ott lebeg az a nagy bizodalom, hogy előbb-utóbb, ha a tömegek valamely

részletkérdés érdekében imitt-amott megmozdulnak, elöbb-utób-b önmaguktól is az osztálytudatra és a politikai hatalom meghódításának ösztönére fogja őket utalni a tények logikája.’’

Természetes, hogy addig, amig a munkásság mint önálló politikai párt szervezve nincs, a szakszervezetek, mint olyanok legjobban akkor képviselik a munkásság érdekeit, ha minden politikai állásfoglalástól tarztókodnak; csak így végezhetik a nivellálás, az -osztálytudatra ébresztés munkáját s csak így képezi a szak-szervezet azt az iskolát, amelyen keresz-tiilmenve a munkás politikai állásfoglalása is ezen felismert osztályhelyzetének megfelelő lesz. Ennek az elvnek ad kifejezést az 1872-iki német szakszervezeti kongresszus azon határozata, mely szerint “annak mérlegelésével, hogy a töke hatalma az összes munkásokat, legyenek azok bár konzervativek, liberálisok vagy szocialisták, egyaránt elnyomja és kizsákmányolja, kijelenti a kongresszus mikép a munkásoknak szent kötelessége, hogy minden pártviszályt félretéve, egy egységes szakszervezet semleges területén teremtsék meg az előfeltételeit oly eredményes hatalmas ellenállásnak, mely fenyegetett exisztenciáját biztosítsa és osztályhelyzetének javítását kiküzdje.” És igy ha bizonyos politikai állásfoglalások elől a szakszervezetek nem zárkózhatnak is el, úgy ezek nem lehetnek a szakszervezetek céljai s szabály szerint alakulásukban és működésűkben a politikai momentumok kell, hogy háttérbe szoruljanak a gazdaságiakkal szemben.

Amaz elentétekkel szemben, melyek időről-időre ipárt és szakszervezet között felmerülnek, mint Parvus mondja “legjobb szer a két -organizációt egy közös akcióra egyesíteni s őket közös feladataikra a munkásosztály érdekeiért folytatott harcban figyelmeztetni.” (Handelskrisis und Gewerkschaften.)

Amily mértékben ugyanis a szakszervezetek politikai állásfoglalása erősítheti a párttá tömörült proletariátust, előmozdítva annak céljait, akként hat vissza a szociáldemokrácia a szakszervezeti mozgalom fejlődésére, sőt ez utóbbi fejlődésének bizonyos fokán arra szolgál, hogy a munkásság szakszervezkedését hatályosabbá tegye, vagy -mint ugyancsak Parvus -oly találóan mondja: “Ha a szociáldemokrata agitáció a szakszervezetek érdekében központi szervezet és egység -tekintetében hiányos volt is, mégis lehetséges volt bizonyos kezdeményező programm által a szakszervezeti mozgalomnak egy hatalmasabb parlamenti visszhangot szerezni, s végtére a kapitalisták és a kezes kormány maguk gondoskodtak róla, hogy a szociáldemokrácia a parlamenti -tribünt használja fel a szakszervezeti mozgalom érdekében folytatott agitáció céljaira.”

(Folytatjuk.)

— 10 —