Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-08-13 / 30. szám
•••••••••••■•••••••••••••••••••••••••••••••«••I rr UVEi /. .••• v* :: y \ \ >ZET X4$&) •••••••• Ö- - i I 'W) kQCd-)y ..... «iHiMmttmMmmfmMiNtHMMtniMMtMMtQQn A virtuóz és a művész Irta: WAGNER RICHARD (Folytatás és vége.) MINTHA ez tovább tartott volna, mint máskor; de ez csak látszott, mert az énekes az első tiz taktust oly suttogva énekelte, hogy egyáltalában nem lehetett hallani; úgy, hogy mikor észrevettem, hogy úgy tesz, mintha énekelne, azt hittem, hogy a derék ember tréfál. De a publikum komoly maradt, tudta, hogy mi fog történni; a tizenegyedik taktusban Rubini az F-et oly hirtelen erővel énekelte, hogy az abból induló kis passage mint mennydörgés hatott, hogy a tizenkettedik taktusban megint nem hallható suttogásba vesszen. Hangos nevetésben akartam kitörni, de. körülöttem halálos csönd volt! Tompán játszó zenekar, nem hallhatóan éneklő tenorista, — homlokomat izzadság lepte el. Valami rettenetes készült — és valóban a nem hallhatóra valami hallatlan következett. Elérkezett az ének tizenhetedik taktusa, amikor az énekesnek három taktuson keresztül kell az F-et kitartania. Mit lehet egy F-el kezdeni? Rubini a B-én válik istenivé; oda kell jutnia, hogy egy olasz opera-este egyáltalában érjen valamit. “Ottavio” úgy ringatódzik a háromtaktusos F-en, mint az ugró a trambolinon, mikor ugrását, előkészíti. Két taktuson keresztül óvatosan, de ellenállhatatlanul fokozza a hangot, a harmadkon átveszi a hegedűk á-trilláját, mind növekvő erővel trillázik, a negyedik taktusban már fenn ül a B-n, mintha az mi sem volna, — azután ragyogó futammal újra beleveti magát a hangtalanság örvényébe. Ezzel bevégezte; erre már jöhetett, aminek jönnie kellett. Az összes démonok felszabadultak, de nem az opera befejezésének démonai a színpadon, hanem a publikumban. A rejtély meg volt fejtve: ezért gyűltek össze, hogy ezt hallják, ezért viselték el két óra hosszat a megszokott opera-delikatessek teljes hiányát, bocsátották meg Grisinek és Lablaohenak, hogy ezt a zenét komolyan vették; és mindezért teljes kárpótlás volt ez az egy sikerült pillanat, mikor Rubini a E-re kapaszkodott fel! Egy német költő egyszer azt állította, hogy hibáik ellenére is, a franciák a mi korunk “görögjei” s különösen a párisiakban van valami az athéniekből, mert mégis csak nekik van legtöbb érzékük a “forma” iránt. Ez a mondás eszembe jutott akkor este; tényleg ez a rendkivüli elegáns publikum egyáltalában nem érdeklődött a “Don Juan” anyaga iránt és csak fabábnak tekintette, melynek mint zeneműnek, a virtuozitás ráaggatása adja meg jogosultságát. Ezt legjobban Rubini értette meg és igy már érthető, mért volt ez a hideg tiszteletreméltó ember a párisiak kedvence, a müveit énekkedvelők tulajdonképpeni “bálványa.” Oly messzire mennek a virtuozitás szeretetében, hogy aestheéikai érdeklődésük ebben központosul és az igazi szép, a nemes melegség Iránt való érzék feltűnő módon mindinkább eltűnik. Minden meghatottság nélkül nézték és hallgatták a nemes Grisit, a lelkes hangú szép aszszonyt; úgy látszik túl realisztikusnak találták. De itt van Rubini, philister, széles, tekintélyes pofaszakállal, öreg, elhízott hang-APOLLO. Bécsi fehér biscuit porcellán. Iparművészeti Muzeum. gal, mellyel fukaran bánik; természetesen ha a hangot helyezik mindenek fölé, akkor nem gyönyörködhetnek az anyagában, hanem csak a puszta formájában. És ezt a formát most minden párisi énekesre rátukmálják. Mindenki á la Rubini énekel. Szabály: egy ideig nem hallhatóan énekelni, aztán mindenkit váratlan kitöréssel megijeszteni, azután mindjárt hasbeszélő módjára énekelni. Duprez ur már éppen igy csinálja; sokszor körülnéztem és kerestem az elrejtőzött póténekest, ki talán a podium alatt mint a trombita “Ördög Róbert”-ben, megszólal az énekes helyett, ki mozdulatlan arccal áll a sugólyuk előtt. De ez “művészet”. Mit értünk mi ebből, mi ostobák!? Ha jól meggondolom, ez az olasz “Don Juan”-előadás megtanított egyre. Vannak tehát a virtuózok között is nagy művészek, vagyis a virtuóz is lehet nagy művész. Fájdalom, egy csoportban mennek a többiekkel és aki felismeri őket, elszomorodik. Engem elszomorított Grisi és Lablache, mig Rubini mulattatott. Tehát mégis rossz két ily nagy ellentétet együtt látni? Az emberi szív oly rossz és zülleni oly édes lehet! őrizkedjen mindenki attól, hogy az ördöggel játszón! Végre eljön és senki sincs tőle biztonságban. így járt Tamburini akkor este, mikor nem is álmodta, hogy igy fog történni! Rubini szerencsére felszökött magas B- jére, onnan kedélyes mosollyal nézte az ördögöt. Én azt gondoltam magamban: Istenem, ha ezt az embert legalább elvinné! Átkozott gondolat! Az egész publikum utána rohant volna a pokolba. (Folytatás a másvilágon.) PÉNZ. Jajgat a gépek szörnyű gigásza, Hordva a szijjak láncos igáját; Gyári falaknak sziklaalapján Rémesen rezgő reszketés száll át; A pénz ez, a pénz! Hallod a hangok pokoli torját? így vajudoznak hegyóriások; Kínba foganva, igy születik meg Isteni áldás, ördögi átok; A pénz ez, a pénz! Fuss! Belevesznél könnyfolyamokba, S elsöpörnének a vérpatakok! Kínba foganva, igy születik meg Az, ki a végcél, az, ki az ok: A pénz ez, a pénz! Fuss! haza fuss, már dördül a hazad Aki tiéd volt, ellened lázad, Mindenütt szennynek kútja fakad: Megtagadod most önmagadat — A pénz jön, a pénz! MOHÁCSI JENŐ. _ 7 _
