Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-07-30 / 28. szám
helyett egy tiz-tizenkét esztendős fekete körmü de lebilincselően szép szemű arab fiúcska végezte a legyezés hagyományos munkáját. Hosszú kék ing volt rajta, derekán piros sállal összekötve. Két kezében egy-egy ócska, kifeszitve tartott strucclegyezö, ezekkel legyezett buzgón, még pedig fölváltva, ha a balkeze elfáradt, leeresztette és a jobb legyezővel folytatta. Mintha egy madár vergődött volna előttem, egy repülni akaró, elejtett madár, mely hol az egyik szárnyával, hol a másikkal próbálkozik. Közben bűvös szépségű, nagy meleg szemeivel bizakodva mosolygott reám. — Te, az anyádat szeretném látni, az anyádat! — fakadt ki belőlem magyarul, mire a fiú megállt egy pillanatra és közelebb hajolt hozzám: — Szu bitrid? (parancsolsz valamit?) — mondta és rám lehelte a szájában lévő fodormentás cukormassza illatát; mikor ugyanis a jobb kezével folytatta a legyezést, akkor a balkezével tett a szájába az illatos hlavából, mikor a ballal legyezett, akkor meg a jobbal dobozott be egy darabot. — Hess — mondtam, inkább a kellemetlen meleg illatnak legyintve, mint neki, mire az egyik szárnyát, illetve a legyezőt vontátottán mozgásba hozta és fejét kedvesen oldalthajtva, mosolygósán és félhalkan nyújtotta felém: — Baksi-i-i-i-i-i-i-i-,s? (ami azt jelentette, hogy: ugye kapok cukorra valót?) és a választ be sem várva, titkon a főnök felé pislantva bugón folytatta a vergődést legyezőszárnyaival. Az üstököm egy segéd vette munkába és egy ugrifüles icike, de annál arrogánsabb tanonc aszszisztált neki, hol az egyik oldalon, hol a másik oldalon mutatva és emlékeztetve fontos funkciójára; egyszerre csak lekuporodott a szék mellett és reám vigyorgott, mint a róka a varjú sajtjára, a szeme pedig ezt kérdezte tőlem: Baksi-i-i-i-i-i-i-s? Orronfricskáztam, erre valaki odébb rúgta onnan, miint egy 'rongycsomót s lekuporodott a helyére. A vezetőm volt. A mellényzsebemből kidobtam neki néhány metallikot. Megolvasta kétszer, egyik kezéből a másikba, meg vissza, hogy csakugyan anynyit, oly keveset adtam-e. Ismét adtam neki két metallikot mire arrébb húzódott, de aztán újra leguggolt, óvatosan, gyöngéden, mély respektussal bontotta ki a paksamétáját és egy szines damaszkuszi látképet tartott az arcom elé; lehunytam szemeimet, de ez őt nem alterálta. “Egészen biztosan fölnyitod újra — gondolta —, csak türelem” és tovább mutogatta behunyt szemeinek a képeit. Mikor teljesen fölpillantottam, boldog mosoly ömlött el az arcán; éppen a nagy mecset belsejének egy részletét mutatta és nyomban utána egy druz leányzót, majd újra egy mecsetet és ismét a druz leányzót, aztán egy utcai életképet és ismét a druz leányzót... Végre a druz leányt kikaptam a kezéből és odavetettem neki egy kis piasztert: — Challassz, intse! De most már elég legyen, hord el magadat! Úgy eltűnt, mint a kámfor, de vesztemre. Egy félperc alatt a borbélyüzlet öszszes alkalmi fölhajtóit összesipolta, akik egyenkint, majd kettesével sompolyogtak be az üzletbe. És ezzel egy komikus és kellemetlen helyzet vette kezdetét, mely a segéd funkciójával véget nem érhetett. Mert tessék csak elképzelni: a lábaimat, illetve a cipőimet egy suhanc okkupálta; villámgyorsan kente, kefélte mindkettőt, anélkül, hogy megbízást adtam volna neki; a segéd finom rózsavíz-felhőt fújt a fejemre, az inas pedig már a szappanos tálat hozta az államnak; a bal szememnek egy suhanc hamisított régi keleti pénzeket mutatott, majd egy másik strucctollakkal jött; egy harmadik keleti bélyegekkel, egy negyedik képeslapokkal, egy ötödik rózsavízzel, egy hatodik cifra damaszkuszi bőrtömlökkel, egy hetedik hires mohamedán szentek imaszőnyegeinek apró utánzatával, egy nyolcadik fehér selyemkendőcskékkel, melyekbe arabeszkek és Kórán-mondások voltak hímezve, csak a jobb szemem ostromlója volt kitartó. Ennek szines galárisok, hamis nyakláncok, imitált gyöngyök voltak a karjára fűzve és féltérdre ereszkedve kínálta példátlan bőbeszédűséggel dicsérve őket külön-külön. De szemem hideg, közömbös maradt. Mikor a gyöngysort mutatta, arra gondoltam, mily ügyes utánzatokat tudnak már csinálni erről is; de nem néztem meg, csak talán épp a szempillám rebbenhetett egy tizedmásodpercnyit. És észrevette, hihetetlenül éber szemével meglátta és kiolvasta belőle, hogy a gyöngygyei kapcsolatosan gondoltam valamit. — Igen, havadzsa, igen, annak, annak a nyakára, akire gondoltál, annak, uram, éppen annak a nyakára való, a drága, szépséges nyakára, oda való, a rubintos kövek mellé, oda, oda... E pillanatban telepedett a lábaimhoz a harmadik cipőtisztító. Vagy ez a negyedik volt már? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy felpattantam a karosszékről és töltetlen revolveremmel hadonászva kirontottam az üzletből és a beszappanozott állammal átfutottam a konkurrenshez; a felhajtok meg a főnök utánam. — Egyet se engedjen be!! — szóltam erélyesen a konkurrenshez s leültem a tükör elé. — Egyet se! Ment innen is elfutok. Most pedig nyugodtan és zavartalanul fejezzen be, válassza el a hajamat és borotváljon meg. Mikor készen volt és fizetni akartam, a szomszéd betolakodott az üzletbe és gesztikulálni kezdett előttem, de anélkül, hogy szóba álltam volna vele, a konkurrensnek adtam át az egész járandóságot. — Osztozzanak meg — mondtam röviden és elsiettem. Nem tudom tehát, hogy simán ment-e végbe a dolog közöttük. Nagyan valószinünek tartom, hogy kihasználták a veszekedésre kinálkozó alkalmat és alaposan hajbakaptak. Talán még most is veszekszenek, ha meg nem haltak. AZ ÉN ÉLETEM... Az én életem nem csak az enyém, Részt kap e földön abból sok szegény, S ha föl nem dúlja orkán, jégverés, Lelkem humuszán dusabb a vetés. Soká miveltem, hogy termő legyen, Italom könny volt, bu a kenyerem, S ha ébren lelt sok őszi virradat, Igéztek titokzatos, bölcs szavak És megszületett sok dal, költemény: Az én életem nemcsak az enyém. A más kínjával kínoztam magam, A más gondjáért szürkült a hajam, S alig delel a nap fejem felett, Jönnek a fagyos északi szelek, Alig egy csók, egy tavasz, egy virág, S kapom a távozók bucsufiát, Fiatalságom! te bus, zengő madár, Most még dalolj, harsogjon a határ, Vagy sírjon lelkem könnyes énekén: Az én életem nem csak az enyém.. . PETERDI ANDOR. KENYÉR NÉLKÜL. — Kari Henckell — Szegény leány vagyok, kinek Nincs a világon senkije, Nem hat egyetlen fénysugár Életemnek sötét éjibe. Elárasztotta a tavasz Virággal a dús völgyeket, Mit ér nekem a ragyogás, Ha rám boldogság nem nevet. Bíztam az égben egykor én, De az a hit már rég halott, Reményimnek virágival Éhnyomor férge jóllakott. Munkámért zárt ajtók előtt Hiába kértem kenyeret, Ott hagytak állni, ha a gőg Durván tovább nem kergetett. Ügyes vagyok, okos vagyok, Lelkem is mindig tiszta volt, Szent isten, hát az én hibám, Hogy arcom sápadt, mint a hold. E sorsot nyögjük annyian És szívtelen, vak e világ Ki sejti, hogy a gyűlölet Szivünkben egyre-egyre rág? Nem látja senki, hogy borul, — De megdördül az ég amott S elpusztít bennetek’ a tűz, Mit magatok gyújtottatok. ORMOS EDE.
