Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-07-02 / 24. szám
AZ ELSŐ LÉPÉS. &Q223 ©020 Agy öreg munkás jegyzeteiből. Irta: KACZANDER JÓZSEF .. .És múlt az idő... Valahonnan nyugat felöl óvatosan loppal, kicsi szűk résen át szellő surrant. Friss, jólesően, lágyan simogató szellő. Kereste, kutatta a megértő fejeket. A friss nyugati szellő érintésétől föleszméltek a munka rabjai. Elűzte az álmosságot a szemekről és ébren tartotta őket. Az uj szellőben zene volt. Muzsika, soha nem hallott riasztó szimfónia, ami kellemes bizsergéssel érintette az agyat, a szivet. Énekek-éneke volt. Bus, szomorú dallamu ének a múltról, bánatosan megértő ének a jelenről* vadul tomboló biztatás a jövőről. Csábítóan szédítő hangok voltak azok. Soha nem hallott szavak: Proletár... Tőke... Munka... Elnyomatás... Fölszabadulás... Az emberek suttogva-félve kérdezték egymást: “Mi ez, mi az”? Sehogyan se tudták megérteni kezdetben az uj szellő bátortalan, szakgatott suttogását.- Később azután lassan-lassan mindent megértettek. Forradalmi énekek éneke volt, ami az arc formáját is átváltoztatta. Külsőt is adott. Megváltozott a szem látása. Észrevette a szépet, amit azelőtt sohasem látott meg. Meglátta a rutát, az iszonyatot, ami időtlen-időkig csak benne formálódott. Ledobta magáról a rongyokat, amivel testét takarta évszázadokon keresztül és csinositatta és formálta magát. Engedni kezdett a butitó, eltompitó, fékentartó isteni hitéből és áttért lassan, de visszatérhetetlenül az anyagias gondolkozás pozitív terére és követelni kezdte az élet jogát. Ráeszmélt a fonákságra. Megállapította ő, a lázadó munka rabja, hogy tudni fog, ha benne is meg lesznek mindazok a kellékek, amik eddig hiányoztak — a tudás —: a világ rendjét átváltoztató koloszális erő lesz benne. Egy apró láncszemecskét kikapcsolt a kezére-lábára erősített ócska, rozsdás rabláncból és parányit lazulni kezdett a kötelék, amely közte és a Tőke között olyan szoros volt. Ez az egyetlen láncszemecske egyszerre ezer esztendőt dobott a teljes megsemmisülésbe. Meglazult az atyáskodó gondolkodás is. Széttépte a kapcsot, amivel a műhelyhez, a gyárhoz volt kötözve. Visszadobta a garast, amit munkájáért kapott. Nem fogadta el étel gyanánt a hulladékot, amit asztalára dobtak. Nem hajtotta le fáradt fejét a kegyelmi Ivacakra. Nem örült már a Mester vagyona gyarapodásának... Önállóságot követelt. Öntudatra ébredt. Élni akart. Szabad ember, szabad munkás akart lenni... Szárnya támadt a munka rabjának... .. .És múlt az idő... Apró csoport alakult. A merészebbje, a bátrabbja hangosabb lett. Az azelőtt néma ajk beszédessé vált. Merész eszmék, tüzes gondolatok keltek szárnyra. Már nem suttogva, már nem félénken. Az évszázados keserűség, a harag, a gyűlölet lendületes erővel tört ki belőle. És tanított és oktatott és lázitott a kis csapat céltudatos biztossággal. Megtanulta a gazdasági élet ábcjét; megértette helyzete, nyomorúsága, boldogtalansága minden okát; kereste, kutatta észszerűen az okozatot, amely ezt az állapotot megszülte és olyan hosszú végnélküliséggel megtartotta generációról-generációra. Kereste, kutatta az utat, egyengette, gyomlálta a megvérező szúró tövist és arrafelé vezette a munka tudatlan rabjait, ahonnan a messze-messze derengő hajnal pirkadásának alig észrevehető halvány körvonalai látszottak... És ébresztgette őket. Noszogatta, megmozdította a lomha, lusta, megtompult agyakat. Lassan, óvatos pontossággal adagolta beléjük a tudásvágyat. Itt is, ott is megjelent és mint a kipattanó szikra hirtelen kilobbanó persenése kicsi, érezhető nyomot hagyott maga után. Az akadály eltűnt. A gondolat-ak nincs akadálya. A merész kis csoport nőtt, nőtt. Nem álmodozók, nem ábrándozók voltak, nem céltalan utat török: biztos munkát végző apostolok, akiket durva szögescsizmával rugdostak, lökdöstek. Olyan volt az a kis csoport, mint a termő mag: gyökeret hajtott a sziklák között is. Erős gyökeret, amely föltartózhatatlan gyorsasággal szétterjedt mindenfelé, ahol ember és munka tanyáz... ... És múlt az idő... A sok tavasz mámoritóan bűvös lágy szellője, párásán buja szagossága belecsapott az agyakba. Forradalmi hangulatot keltő zsenge nedvessége — mint a szerelemre megérő nőnek csókos ajka — de sokszor érintette a sziveket. Tavaszkor erősebb, megértőbb az emberi öntudat. A természet maga adja meg az agy kellékeit. És hirtelen, alig észrevehetően megnőtt a csoport. Hirtelen mint tiszavirág lepte el az utcákat, a tereket. És tavaszkor, egyik tavaszkor, kitört belőle a féktelen indulat. Akkor még alig tudták, csak sejtették, hogy mire mennek. Valami űzte, hajtotta őket ki az utcára. Valami kergette őket a fényes palotasorok közzé... Én is ott voltam. Én is résztvettem az első lépésnél, amely bizonytalan volt, imbolygó volt, mint a talpraállított csecsemő első bátortalan lépése. Én is ott voltam. És láttam, amint egyszerre föltüzelődik a tömeg. Lángot vet a pislákoló, el-elalvó tűz és rettenetes erővel tör ki belőle az örök harag, az örök gyűlölet. Fegyvertelenül, puszta kézzel jelent meg és mintha tüzes csóvát dobott volna szét, olyan vésztjóslóan, fergetegszerüen hömpölygött és ordítva követelte, hogy embernek ismerjék el azok, akik csatornalakókként kezelték eddig. Nem félt az ellene fölvonuló szuronyos fegyvertől, nem riadt 11 vissza attól sem, amikor elhulltak soraikból az első mártírok, előre törtetett annak érzetében, hogy ezt az első lépést meg kell tennie, előre törtetett annak tudatában, hogy ez az első lépés lesz annak a hosszú, végtelen hosszú útnak a kitaposott mesgyéje, amely szélesen ki fog terjedni a világ minden részébe, amelyen milliók fognak biztos, céltudatos módon és eszközökkel tovább haladni. Én is ott voltam és láttam az elvetett mag szűzi csírázását, hallottam a keletkező orkán tompa zúgását; láttam, amint a hatalom, az erő minden eszközével elvetélni törekszik a keletkező viharcsirát, amely — ők tudták jól, — elsöpri őket irgalmatlanul. Láttam a mellbeszurt, ifölnyársalt embert, amint kisugárzó meleg vére az őrült poroszló durva arcába csapott és mikor összeesett aicán a fájdalom kínzó maratával, durva csizmájával még bordáiba is rúgott. Láttam a lelőtt férfit, amint emberfölötti erővel tápászkodott föl az utca kövezetéről és elfúló hangon erőlködve ordította gyilkosai felé: — Nei önmagad testvérei ellen használd a mikészitette fegyvereket, de azok ellen, akik kezedbe nyomták azt... Te őrült... Láttam a bátor tömeget, amint sorfalat állt kifeszitett mellel a puskacső előtt és akkor sem tágított, mikor süvítő golyók rést ütöttek soraikban. És láttam a vigyorgó ábrázatu emberformáju alakokat, akiknek az uj, különös forrongás eltorzította arcukat és szinte biztatni látszottak vad félelmükben a poroszlókat, hogy valamennyit irtsák ki a veszedelmes emberfajtának. Olyan furcsa volt az utca képe a különös, szokatlan jelenetektől. A fényes palotasorok között rongyos, éhes, piszkos afctkok fölvonulása kontrasztja volt a tisztán ápolt hatalmas útnak, ahol büszke határokban szagos dámák és urak, kitartott cifraruháju dámák vén kéjenceikkel szoktak sétakocsikázni; ahol pormentes az ut, illatos a levegő; ahová nem hatol a gyár kéményének piszkos füstje; ahol nincsen munkáslakás, nincs rut, koravén, sokgyereket szült undorító munkásasszony; ahol nem járnak a munkásgyerekek rongyos ruhákban, szennytől, piszoktól elrutult arcocskáik nem zavarja a szép, a gyönyörű harmóniáját... Ott folyt le az első összecsapás a Munka és a Tőke között, ahol a munka csak akkor jelent meg, mikor építeni kellett és szégyenkezve sompolygott ki, mikor garasos bérért már pompába öltöztette a puszta földet, hogy a gyönyörnek minden kényelmébe bevonuljanak az emberherék. Ott folyt le az első összecsapás verőfényes tavaszi napon, ahol csillogó fényben, szélesre vált jóleső boldog mosollyal orgiát ül a gondtalan munkátalanság... ... És múlt az idő...
