Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-07-02 / 24. szám
AZ AKARAT NEVELÉSE. I. Ha igaz, hogy gyermekeinket nem a kontemplativ, hanem az aktiv életre neveljük, akkor el kell ismerni, hogy összes tehetségeiknek fejlesztése lehetetlen az akarat párhuzamos nevelése nélkül. — “Ha az értelmet az akarat rovására fejlesztjük, akkor, mint azt .helyesen megjegyezték, valóban feláldozzuk a lényegeset a mellékesnek, akkor észembereket nevelünk, akik fölöslegéit teszik a demokráciának, s nem szivembereket, akikre szüksége van”. (Maneuvr.ier.) Épp úgy, ha valamely módon .fejlesztjük, finomítjuk, tfenköltté tesszük az érzékenységet, anélkül, hogy törődnénk nagyon a képességekkel, amelyek velejárnak, s amelyeknek bizonyos alkalmakkor vagy fentartaniok, vagy leküzdeniük kell azt, akkor lehet, hogy talán kiválóan gyöngéd lelkületű embereket nevelnénk, de ezeknek a hasznossága kétséges, mert sem a maguk, sem a mások boldogulását nem tudják hathatósan előmozdítani. Hogy az életben boldoguljunk, vagyis hogy a kötelességünket teljesítsük, s az érdekünket megvédjük, ahhoz legtöbbször nem annyira az ész hiányzik, mint inkább az akarat. Idézzük csak fel az emlékeinket. Nem ismertünk-e mindannyian az iskolában nagyszerű diákokat, akiket ünnepeltek, kényeztettek, elhalmoztak dijakkal, megraktak babérral, s akik felnőtt korukban a dicső jöívő helyett, amit megjósoltak nekik, csak egykori sikereik alapján juthattak hozzá kegyelemből valami nyomorúságos hivatalhoz? — Viszont hány igen szerény, igen középszerű, mellőzött gyermek küzdötte ki magának a legszebb pozíciókat olyan pályákon is, amelyekről azt hitték, hogy örökre el vannak zárva előle? — És az ilyen meglepetéseknek a főoka az akaratban rejlik: az akarat hiánya miatt merült ki amazoknak az intelligenciája üres ábrándozásokban és meddő tervekben; viszont az akaratnak köszönhető, hogy ez utóbbiak esze kinyilt és megtermékenyült. Ebben egyébként nincs semmi csoda, az akaratnak ezt a termékenyítő tevékenységét saját magunkon figyelhetjük nap nap után: hányszor fogunk hozzá a munkához, fáradtan, még mielőtt valamit dolgoztunk is volna, csaknem üres aggyal és előre is abban a tudatban, hogy semmi érdemeset nem fogunk végezni; de ime közbe lép az akarat, ráerőszakolva, kényszerítve az elmét a gondolkodásra. És akkor lassanként jelenkeznek a bizonytalan, zavaros, ingadozó gondolatok, amelyek csakhamar pontosan kialakulnak, elrendeződnek, megvilágosodnak és önmaguktól felöltik a megfelelő formát. És igy ivan ez nemcsak az irodalom terén ,hanem minden más téren is. És amint bizonyos Írókból csak egy kis energia hiányzott, hogy értékes Írókká váljanak, azonképpen sokunknak csak egy kis bátorság és kitartás kellene, hogy igazán derék emberekké legyünk. Nos hát az akarat nevelésével biztosítjuk mindenki számára az önmérsékletet és önirányítást. Uralkodni magunkon, az azt jelenti, hogy képesek vagyunk ellentállni az érzékenység ösztönzéseinek és a szenvedély hevének, valamint az érdek sugallatainak és szofizmáinak; az azt jelenti, hogy képesek vagyunk a bennünk vajúdó képzeteket és gondolatokat lelkiismeretesen mérlegelni és ilyen módon a cselekvést addig késleltetni, amig teljesen nem tisztázódnak; jelenti azonkívül azt az elhatározást is, hogy elég erélyesen törekedjünk kitűzött célunk felé, bármily megpróbáltatások várjanak is reánk. Önmagunkat irányítani, az azt jelenti, hogy magunkból és ne kívülről merítsük okainkat hitünkhöz és cselekvésünkhöz, az azt jelenti, hogy legyünk bátrak véleményeinkben és tetteinkben, s legyen meg bennünk a szükséges állhatatosság, hogy a kellő pillanatban el ne hárítsuk magunktól a felelősséget. A két esetben az akarat kettős formában jelenik meg tehát: majd Ítélőképesség, majd ösztönző erő és két formája közül nyilván az elsőben mutatja legszembeötlőbben a jellegét. Ellentállni a haragnak, amely elfog bennünket, elszenvedni valami igazságtalanságot zúgolódás nélkül, érzéketlennek maradni a gyönyör csábításával szemben, ez néha hősies erőfeszítést kíván. “A lélek éppenséggel nem nyugszik, amikor mozdulatlan marad”, mondja Malebranche. “Nincs annál nagyobb munka, mint szilárdan megállani az áradatban.” Nem mindig annak Ivan a legerősebb akarata, aki a legtöbbet cselekszik. Légió körülöttünk azoknak a száma, akik sokat cselekednek és akiket mások vezetnek. Lássuk tehát, hogyan fogják fel rendszerint a család kebelében az akaratnak ilyen értelemben való nevelését és milyen eszközökkel igyekszünk gyermekeinket képessé tenni arra, hogy magukon uralkodjanak és magukat irányítsák. II. Van két régi szokás, amelyet sem az idő, sem a tudomány nem tudott eltüntetni, s amelyek nagyon tanulságosak erre a kérdésre nézve. Az egyik abban áll, hogy lágyan elringatják, néha énekszóval, az egészen kicsiny, melegen bepólyázott gyermekeket, amikor azt akarják ezzel elérni, hogy vagy elaludjanak, vagy elcsöndesedjenek; a másik abban áll, hogy mikor már tipegni kezdenek, anélkül azonban, hogy maguktól talpon tudnánk maradni, afféle kerekes székbe teszik bele őket, amelyben, úgy képzelik, hogy tudnak már megállani, holott nem tudnak még és járni, amikor pedig a gép íviszi őket. — íme forrásuknál csíptük el egész nevelésünk két legnagyobb hibáját, amely kétségtelenül túlságosan korán szoktatja hozzá gyermekeinket ahhoz, hogy támogatásban részesüljenek és áltassák őket, és nagyon korán adja meg nekik a cselekvés illúzióját, amikor pedig csak “cselekedtetik” őket, s annak az illúzióját, hogy vezetik magukat, amikor pedig vezetik őket: s ez olyan szokás és illúzió, amely sok embernél egész életén át megmarad. Mennyire jobban értik az életre való előkészítést azok, akik az angol szülők példájára mellőzik a ringatást és erejének első kifejezéséhez csak a puszta szőnyeget bocsátják a gyermek rendelkezésére. Ott aztán a gyermek, hogy elérje a játékszert, amelyet megkívánt, kénytelen félretolni az akadályt, amely útjában van, kénytelen egyik helyről a másikra csúszkálni, kénytelen kipróbálni lábbal, térddel, kézéi, egész testével a legkülönbözőbb, gyakran a legelmésebb mozdulatokat és máris megkezdeni az akarat érvényesítését mindabban, amit cselekszik. A játékok, amelyek sokáig a gyermekek legkomolyabb elfoglaltságát jelentik, az akarat legtökéletesebb iskolájául szolgálnának, ha a szülők nem tartanák feladatuknak, hogy megfosszák minden bájuktól és ennek következtében minden hasznosságuktól. — Amit a gyermekek a játékban szeretnek, az a független és szabad élet, a lehetőség, hogy kényükre-kedvükre kimeríthetik még egészen friss és túláradó tetterejüket, hogy kacaghatnak, kiáltozhatnak, futkoshatnak, birkózhatnak, ahogy jól esik nekik; a kényszerűség, hogy mulaságuk fokozására uj, meg uj kombinációkat kell kitalálnrok; az főként a fenyegető veszedelmeknek a kilátása amilyen az egymásba ütközés, az elesés, a megsérülés veszedelme, a veszedelem, hogy valami versenyben legyőzhetik őket, vagy hogy olyasvalamit veszíthetnek el, aminek nagy értéket tulajdonítanak. Mindezt szeretik a gyermekek és mindettől, — nevezetesen a kikerülendő veszedelmektől, — irtóznak a szülök; ezért lépnek közbe minduntalan, hogy szabályozzák a játékidőt, amint szabályozzák a tanulás idejét, s amint szabályozzák az alvásét, hogy aztán megállapítsák, melyek a megengedhető játékok és melyek a tilosak. Ez utóbbiak vannak rendszerint a legnagyobb számban, ezek a nyugalmas játékok, amelyeknek az az előnyük, hogy sem megsérülni nem lehet tőlük. Ilyen körülmények között érthető egy szerencsétlen bébének ez a kérdése: “Mondd, anyám,, mit kell tenni, hogy mulassunk?” Ez a kérdés azok közül való, amelyeket sem a fiatal angolszászoknak, sem munkásainak gyermekeinek nem kell fölvetniük, 5
