Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)

1916-06-25 / 23. szám

MESÉK LAO-TSE FEHÉR HAJA. Az ifjú Lao-tse, a kék folyó termé­keny partjain sétált a kis Tsuang­­tsevel. A gyermek gyönyörködve néz­te a zöldelö növényeket s a pompás virágokat és Így szólt Lao-tsehez: — Ha a föld már kívülről is ilyen szép, milyen lehet belül? Erre Lao-tse belevágta sarkát a fekete földbe: — Látod, milyen a belseje! A fiú sírva fakadt s a mester beszéli hozzá: — Ha majd okosabb leszel, nem fogsz csodálkozni ezen és ha idősebb leszel, nem fog rosszul esni neked. ...Amikor pedig hazaért Lao-tse és szobájába lépett, ime, egy leány ült a helyén. A leány arca úgy ragyogott, hogy Lao-tse szó nélkül állva maradt az ajtónál és nem tudta róla levenni a szemét. A leány mosolygott s igy szólt: “Miért nem küldsz ki a férfi-szobából? A lányok nem illenek a bölcsek házába. Miért nem küldesz ki engem?” Lao-tse jobb kezét a szivére tette és meghajolt. — Miért nem kérdezed, hogy hon­nan jövök — szólt a lány. Lao-tse egy elhárító mozdulattal til­takozott ez ellen. S a leány oly kedvesen nevetett rá, hogy Lao-tse szivét átjárta a boldog­ság melege és fölkiáltott: — A magasztos világszellem, a Tao sugárzik ki belőled, szemeden át árad a hatalmas tűz a világra; tárd föl bensődet és ismertesd meg velem a nagy Taot! A leány jobb kezével az arcába nyúlt, hirtelen lerántva mosolygó bőrét s mint valami vidám álarcot a feje mellé tartotta: “Lásd a bensőmet!” Lao-tse fölsikoltott és megdermedt a szive. Balszemével a kacagó bőrt lát­ta a maga gyönyörű formájában, jobb szemével pedig nem látott mást, mint ereket, izmokat és véres cafatos húst. A leány nevetve rakta magára arc bőrét, úgy, hogy semmit sem lehetett észrevenni és édes arca újra ragyo­gott. Ekkor megkérdezte Lao-tse: ”Miér téped szét ily szörnyű rongyokba a bőröd?” A leány nem felelt, elkomoro­­dott az arca s fölkelt. A szobából egy­szerre eltűnt a fény és Lao-tse magá­ban maradt a legsötétebb sötétség­ben. Fekete szép haja fehér volt, mint a hó a Küen-Lüen ormán. Egy amerikai internátus szertára, ahol a növendékek fogkeféi számozva, külön-kü­­lön felaggatva vannak elhelyezve. Reggel minden gyerek megtalálja a maga számát és a kefét. A VIHARMADÁR. A tenger szürke síkja fölött össze­gyűlnek a felhők. Körülöttük és a hul­lámok között villámgyorsan repül a büszke viharmadár. Repül és egyik szárnya a habokat érinti, a másik a felhőket hasítja. Sikong és a felhők hallják örömmel a viharmadár sikoltó szavát, mert van benne düh, szenve­dély és mély hit a győzelemben. Ezalatt a sirályok remegnek, ver­gődnek a tengeren és rémületükben a hullámok mélyébe bújnának. Rucák, kik nem ismerik a küzdelem gyönyö­rűségét s kiket megrémít a mennydör­gés — remegnek ők is. Kövér testű, buta pinguinok a sziklák mögé bújnak. Egyedül a viharmadár lebeg most bát­ran és szabadon a felzudult tenger fe­lett. A felhők — mind feketébbek és fe­ketébbek — befedik a tengert. A ha­bok dalolnak és táncolnak, felzudulnak a villámok felé s összetalálkoznak. Ki­tör a vihar. A habok dühöngnek, taj­­tékzanak és küzdenek a viharral. Az orkán átfonja őket öleléseivel s vad lendüléssel csapja a sziklákhoz, me­lyeket (behord messziről poronddal smaragd és vizgyöngyökkel. A vihar­madár szárnyaival habot csen a hullá­mokról és kacag és zokog: kacagja a vihart s örömében zokog. Megsejtette, hogy lecsillapodik a dühöngő vihar, megértette, hogy a sötétség nem so­káig fogja eltakarni a napot. Hanem a vihar zug. Villámlik. Az óceán örvé­nyein kékes tűzzel felgyulnak felhő­foszlányok. Az óceán felfogja a villámo kát és mélyén eloltja. Mintha kígyók volnának úgy siklik végig hegyük a habokon, mielőtt eltűnnek: “A vihar!” sikitja a viharmadár és uralkodik a dü­höngő óceán felett. A győzelem hír­nöke a viharmadár és sivitja: “Hadd dühöngjön erősebben a vihar.” Gorkij Maxim. Alkalmas ajándék. Mimi, a vőlegényének ajándékot akar venni. Értekezik Lilivel, hogy mi volna a legalkalmasabb. — Mi a vőlegényed folgalkozása? — Aviatikus. Kormányozható lég­­.hajója van. — Hát akkor horgolj neki egy lég­hajóhálót. Sült galambok. Vegetáriánus (a fiát biztatva) : Szor­galmas légy fiacskám, ne gondold, hogy sült almák csak úgy az ember szájába repülnek! 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom