Előre - képes folyóirat, 1916 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1916-06-25 / 23. szám
együgyü esete módfelett kedvemre való. A háború tömegesen termett emberfölötti hősöket és emberalatti bestiákat, éppen csak az emberséges szintén álló emberből sikkasztott el legtöbbet. A lövőárok kanárija arról csicsereg dallamos tanúságot, hogy a gépfegyverek legirgalmatlanabb kattogásának sem kell mindenesetre egészen elnémitania a legdrágább hangot: az emberi szív hangját. A flandriai kanári váltakozó gazdái igazán emberséges emberek is, aminek nem kell hősiességük rovására mennie. A Halál orgiái közepeit sem barbárosodtak az öldöklésnek a halálosztáson kívül minden egyéb iránt érzéketlen gépeivé. Ott, ahol az élet szinte csak vegetativ tevékenységekké egyszerűsödött, még mindig megőrizték érzéküket az élet drága és édes A KLINIKÁN. Irta: LENGYEL GÉZA. — Igen, nagysága — mondotta Julesa — én úgy vagyok, negyedik hónapja már. De ne tessék rólam rosszat gondolni. Vőlegényem van, itt a gyűrűje, iha túl leszek a bajon, elvesz. A nagysága egy kis érdeklődéssel, meg egy kis megbotránkozással nézte a leányt. Erkölcsös beszédbe kezdett: — Miért nem vigyázott, minek engedett. Persze, házasságot Ígért... így szokták azok a gazemberek. Julcsa kerekre nyitotta nagy, becsületes szürke szemét és élénken tiltakozott. — Nem, nagysága, az én vőlegényem nem gazember. Neki semmi köze hozzá. Az egy vendég volt, ahol szolgáltam. Azelőtt se láttam, azóta se. Nem is tudtam semmit, nem tehetek róla... Azért becsületes lány vagyok én. A nagysága bámult és rettenetes erkölcsi romlottságot emlegetett. JuTcsát azonban megfogadta. Mert a leány könyörgött, továbbá mert bárom forinttal olcsóbb bérért ajánlkozott, mint más. A nagysága kijelentette, hogy ő jószivü és megfogadta az erkölcstelen teremtést, aki leányfővel már a gyerekét várta. Erősnek, egészségesnek látszott a leány — és könyörgött, ma, amikor a szegény nagyságáknak kell inkább cselédért könyörögni Julcsa azután tisztogatott és szenet hordott, súrolt, vasalt, főzött és szaladgált. Elnehezülő teste győzte a dolgot, eszébe se jutott, hogy vigyázni kellene arra, akit vár — hiába is jutott volna eszébe. Vasárnap leült a hideg konyhába és levelet irt, meg levelet olvasott. Nem ment sehová, el nem költött egy krajcárt, két hónapi bére volt már együtt a láda fenekén. Osütörtökön Tevelet kafölöslegességei iránt is. A pusztulás és pusztítás rútságaiba belesivárosodott lélekkel is még mindig tudják becézni a művészet szépségét, amelyet az a kis kanári testesít meg és jelképez nekik. És legádázabb ellenségek is annyira meglátják és megbecsülik egymásban az embert, hogy nenj ragadják el egymástól, hanem egymásra ráhagyják az életörömnek azt az alig hallható és mégis megbecsülhetetlen, mert a halál kapujában legritkább zenéjét, amelynek a sárga madár torka a szerény, ám kedves hangszere. A világot elborító vérözön közepett 'élekmentő öröm rámenekülnünk az emberiességnek erre a parányi szigetére... Szilágyi Géza. pott otthonról. Nem ért rá elolvasni — mosni kellett — eltette a ládába. Vasárnap délután vette elő és betűzte lassan. — Édes leányom — íratta neki az anyja — nagy szégyent hoztál ránk, már nótát is csináltak rólad. Azért hát csak küldj pénzt, tizenöt forintot, hogy malacot vehessünk az őszszel. Julcsa sirva fakadt. Már nóta van róla, világ csúfja lesz. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a világot nem engeszteli ki, ha küld is malacra és hogy egyáltalában nagyon gyönge az összefüggés az ő szégyene, meg a pénzküldés között. Kaparta ki a pénzt —• kis ruhácskákra szánta — és másnap, mikor a csarnokba ment, postára tette. Azután dolgozott tovább, a ipénzt meg hol eltette a ládába, hol elővette, küldte haza, ahonnan egyre jöttek a panaszos, a szemrehányó, a méltatlankodó, a pénzkérő levelek. Közeledett a nehéz idő. Kimerültén, elcsigázva, dolgozva az utolsó percig, várba Julcsa. Csak annyi pénzt szeretett volna, hogy a klinikára ne kelljen menni. Mert a nagy, ridegen tiszta kórháztól irtózott, inkább egy szállásadó asszonyhoz kívánkozott, aki néhány forintért adott volna sötét, piszkos szobában egy szűk Ms vackot. Fájt Julesának nagyon, hogy pénz híján a félelmetes nagy épületbe, a tiszta, rendes klinikára kell mennie. Hanem a kvártélyos asszonyhoz nem telt. Nem volt pénz. Nagy bánatában fogta a tollat, levelet irt haza. Hosszú levelet. Elmondta, hogy szívesen küldte haza minden krajcárját, de most, hogy neki nem maradt, azt kéri, csak útiköltségre küldjenek egy-két forintot, hogy hazamehessen, hogy otthon várhassa meg, mig újra keresni tud. Nagyon hamar megjött a válasz. Kemény parancsoló levél. Haza ne gyere, te erkölcstelen személy — írták — a 13 szégyenünket meg ne növeszd. Elég bajt, bánatot hoztál ránk úgyis. Julcsa csak eddig olvasta a levelet, azután elfehéredett, nem tudta, mi történik vele. Jöttek a mentők, elvitték. Mire magához tért, nagy, fehér szobában volt, apáca állt előtte. Sirni kezdett hosszan, keservesen. A nyomorúsága eszébe se jutott. Csak azt siratta, fuldokolva, hogy hiába dolgozott, hiába fáradt, mégis csak ide került, a zord, a titokzatos, a félelmetes klinikára. ■----------o----------OROSZ BÖLCSÖDAL. — Költője ismeretlen. — “Félve, bújva úszik a hold Zord, zimankós fellegen... Hős apád Szibériában Csak rád gondol, gyermekem. Durva zsandár őrzi folyton S huzza a nehéz bilincs, Lenn a bánya siri mélyén Ás meg váj — szünetje nincs. Mert az eszméért keményen Küzdött, mig szabad vala — Oh, aludj, majd téged is hiv A szabadság szent dala. Zord, zimankós fellegekből Félve fut a holdvilág... Kis fiam, Szibériából Csókot küld szegény apád.”---------o--------PROLETÁR-SZIVEK. A gyárkürtök egy néma reggelén sugárözönben várt reánk a rét — Úgy itta a szivünk a napsugarat; éreztük, hogy mohón vérünkbe csap... S feledve telünk zord hidegét, játékot Űztünk gyermek-örömmel. Kigyult az arcod szűz hevülete; pirbaborult, mint a fáklyaláng, melyet a szellő lágyan, játszva bánt s leomlott hajad — az éjfekete: Úgy lebbent a pir-láng füstjeként, melynek ölében fényes-sötéten villant meg szemed szent ifjúsága; dús tavaszodnak álmát kitárta.... S felsírt bensőm e néma beszéden: “Most szép vagyok — ki tudja, holnap... Reám veti csontkezét a gyár. Holnap talán én rajtam a sor s nem virul arcom rózsáiból, hiába hiv a rét — hiába már.” \ jövőnek harmat-bimbaját méhébe fojtja bus jelenünk... De mig erőnk van, mely riong, lázad: tépjük kacagva össze a vádat! Hisz tavaszunknál nincs egyebünk, ... nincs egyebünk... ABÁDI IMRE.
